Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Czine Mihály: "A legszebb élet…"(Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal)
közösség, a tantestület és a diákság mint tanító és tanulóközösség — és így tovább . . . Egy sereg együtt dolgozó ember még nem okvetlen közösség. Azzá csak a szellem, a lélek, a gondolkozás és az ízlés, együttvéve az »erkölcsi kohézió« teszi. Egy-egy szocialista brigád és termelőszövetkezet már példát is ad róla." A modern tömegkommunikációs eszközök kultúraközvetítő szerepével szemben Veres Péter erősen szkeptikus. A filmet, a rádiót és a televíziót szinte teljes egészében a szórakoztatóipar eszközének ítéli, műsorukat a folyton fokozódó élményéhség, az „emocionalizmus” blöffel, hazugsággal, giccsel való kielégítésének, amelynek eredménye felületesség, unalom, cinizmus. Nyilvánvaló, hogy ez a sommásan elítélő vélemény egyoldalú, tarthatatlan. Meggondolandó azonban Veres Péternek az a kérdése, igazi értékszintjén átélhető-e, feldolgozható-e a tömegkommunikációs eszközök nyújtotta kulturális élmény a készületlen s amellett elszigetelt, magányos, ill. magára hagyott, a műveltség értékrendjében is eligazító közösséget nélkülöző ember számára. A kötetbe gyűjtött írások legfontosabb gondolatait igyekeztünk kiemelni, lemondva a sokszínűség érzékeltetéséről. Irodalomról, zenéről, táncról, képzőművészetekről, színházról, filmről éppúgy esik szó a kötetben, mint nyelvről, nevelésről vagy lakáskultúráról. Voltak akik rosszallták, mások meg is mosolyogták, hogy Veres Péter mindenbe beleszól — illetékesség nélkül. Nem a szakértőt játszva, hanem az állampolgár, a közéleti gondolkodó felelősségével formált véleményt mindenről. „ . . . nekem nem közömbös, mi lesz itt ebből a szocializmusból” — írta annak indoklásául, miért tartja szükségesnek, hogy újra meg újra hallassa a szavát. A kötet egyik legmagvasabb írásának a címe: Kérdések a jövendőhöz. Lényeges problémákra tapintó kérdések felvetése: ez Veres Péter módszere. Gondolatsorait gyakran zárja így: „Tudok én ezekre a kérdésekre válaszolni? Nem tudok, de elsietve nem is akarok.” „Nem kérek én erre választ, csak gondolkozzanak rajta.” „Nagy kérdés ez, és én nem tudnék rá választ adni.” „Én csak a problémát látom és a megoldást szomjazom . ..“ Feleletei között nyilván akadnak olyanok, amelyek vitathatók voltak, vagy a fejlődés következő szakaszain vitathatóknak bizonyultak, illetve bizonyulnak majd. Problémalátásának realitását, kérdésfeltevéseinek jogosságát azonban aligha lehet kétségbe vonni. A kötet anyagát nagyobbrészt alkalmi cikkek, viták kiváltotta hozzászólások alkotják. A viták elültek, jószerivel el is felejtették őket, Veres Péter megnyilatkozásai azonban, úgy érezzük, nem veszítettek jelentőségükből, időszerűségükből. Ennekazérzésünknek.afelkeltésében szerepe lehet a jó válogatásnak is. Ennek köszönhető az is, hogy nemcsak keresztmetszetet kapunk Veres Péter művelődéspolitikai nézeteiről, hanem hosszmetszetet is e nézetek alakulásáról, sőt bizonyos mértékig Veres Péter írói fejlődéséről is. A felszabadulás előtti meg az 1945—1956 közötti pályaszakasz némely egyoldalúságairól a kötet előszavában olvashatunk. Amit itt KristóNagy István, a szerkesztő tömören megfogalmaz az író fiatal éveinek kissé merev szocialista szigorúságáról, majd szociológiai szemléletű és a nemzeti sajátosságokat túlzottan kiemelő népiességéről, továbbá 1945 utáni dogmatikus és maximalista jegyeket is mutató művelődéspolitikai nézeteiről, alighanem árnyalást, pontosítást kívánna, még inkább az előszónak az a része, amely pusztán stílusbeli, frazeológiai alkalmazkodásként tüntet fel — nem is meggyőző analógiára hivatkozva — bizonyos eszmei síkon jelentkező problémákat. Az árnyaltabb elemzés és pontosabb ítélet azonban nemcsak az előszó kereteibe nem férhetett bele: Veres Péter teljes életművének, továbbá a kor politikai és szellemi színképének alaposabb, monográfia méretű vizsgálata és távlatosabb megítélése szükségeltetne hozzá. (Kossuth Kiadó, 1978.) OROSZ LÁSZLÓ „A LEGSZEBB ÉLET"... — Benkő Samu beszélgetései Kés Károllyal — Kós Károly már életében példa lett és jelkép: az építés, a hűség szimbóluma. Az ő sorsában látták talán legteljesebben megtestesülni az erdélyi írástudó példáját. Épített, mindig épített; kőből, vonalból, betűből; épített otthont az embernek, otthont a léleknek. Építész volt és író, grafikus és szerkesztő és szervező. Maga volt a kiáltó szó, maga volt a mozgás. Nemzedékek nevelője. Még 90 esztendős kora tájt is. Akkor ugyan már nem nagyon mozdult otthonából, de odament hozzá a világ. Építészek, írók, fiatalok keresték fel minden tájról. Stószra, s talán Jasznaja Poljanába se nyitottak be többen, mint Kós Károly kolozsvári hajlékába. Hozta ki-ki a maga gondját, s vitte Kós Károly derűjének, emberségének a biztatását. Életre erősítő tanácsait. Akkor már regényt, tanulmányt nem írt, utolsó nagy írás-tervének, a Kolozsvári testvéreknek a megírásáról is lemondott, de szívesen beszélgetett és levelezett. Levelezése, ha majd összegyűjtik, szépirodalmi műveihez felérő olvasmány lesz; tiszta tükör fényes emberségéről és nehéz koráról. Némely, levélben kifejtett tanácsa pedig csakugyan „kőtábla szövegekhez hasonlatos.” A beszélgetései is feledhetetlenek. Úgy szólt, olyan közvetlenséggel, minthaszavai megőrzésére, nyilvánosságra hozására még álmában sem gondolt volna, de olyan pontossággal, hogy minden szavát kőbe lehetett volna azonnal vésni. Mindenről tudott; csodálatos frissességű volt az emlékezete. Szívta a háromba tördelt cigarettadarabokat és ragyogó szemmel beszélt. Ä tegnapról, a 80
