Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)

gen. Dél körül rádnyitott Zsálya; sapka, kendő és kabát nélkül; vékony pulóverben, mintha csak a szemetes vödröt kiönteni szaladt volna le a lépcsőn, — pedig százhúsz kilométert utazott stoppal, rögeszméjének engedve, hogy lebuktasson!

Te akkoriban már rá sem tudtál nézni, és még akkor ő kérdezte sértődötten, hogy mért nem beszélsz vele. „Nincsenek már hozzád szavaim”, mondtad meg akkor is az I őszintét. Ezután kezdte hazahordozgatni testén az idegen szappanok illatát, ami nem lett volna baj, de közben piromániával és öngyilkossági kísérletekkel is bosszantott. Először a vállkendőjét gyújtotta meg (néhány nappal azelőtt vásárolta), azután a kék garnitúra elé guggolva sercegtette a gyufaszálakat. A rövid, de kemény ütés, amit kézéllel az orra tövére mértél, nem hagyott külsérelmi nyomot, de felért egy kisebbfajta agyrázkódással: a piromániából egyszer s mindenkorra kigyógyította Zsályát. Az öngyilkossági „kísérletek” ellen a pszichés gyógymód vált be. Amikor feszegetés nyomait észlelted a gyógyszeres ládikón, nem zártad be többet: altatókból, nyugtátokból megháromszoroztad a készletet. „Ettől, mondtad biztatóan, egy tehéncsorda is jobblétre szenderülne.” Zsálya üvöltött, és rohant a fürdőszobába, borotvapengéért. „Az már ócska”, mondtad szelíden, és egy új Wilkinsont adtál a kezébe.

A gyakori csaták meg az örökös készenléti állapot miatt állandósult a remegés a bordák találkozásánál; rettegtél, hogy újból megmozdul a kő; a mind sú'rú'bben jelentkező anginás fájdalmak ellen szaporán dugdostad nyelved alá a „végső esetre” szóló Nitro- mint tablettákat, pedig az igazi, a késhegyre menő küzdelmek csak ezután kezdődtek.

A Dunántúlról érkeztél meg; ködben, csúszós úton, este; dögfáradtan szálltál ki az autóból. Nejed az íróasztalnál ült, előtte a kenyérvágó kés. „Sokszor megaláztál, Jákó.” „Valóban, mondá a vendég” (idézted Krúdyt.) „Mi örömöd telt benne?” „Neked telt benne örömöd.” „Megöllek.” „Az tizenötévi börtön” — és nyúltál a késért, hogy kenyeret vágj, de Zsálya gyorsabb volt: ültéből előre hajolva szúrt. Ha vissza nem hőkölsz, elmerül benned a másfél araszos penge. E fogadtatás után egy falat ennivaló sem csúszott volna le a torkodon. Fáradságtól és félelemtől zsibbadtan hallgattál.

Jó két óra elteltével azt mondtad, hogy ha egy ember elszánja magát arra, hogy megöljön valakit, abban megakadályozni majdnem hiábavaló-volna . . . Megtetézve az altató adagot, lefeküdtél, és a fal felé fordultál.

Ezután egy szerencsés nap következett. Az intenzív szobából már kivitték pántos ládában a halottat, és legurították a hűtőbe. Ágyát áthúzták és belefektették a következő hullajelöltet. Míg az, vagy más el nem kezdett exitálni, a fődoki ráért. Panaszaidat hallva elől-hátul megkopogtatott, meghallgatott; EKG-t készíttetett, figyelemmel tanulmányozta a szívizom működése által létrehozott potenciálkülönbséget regisztráló görbét, és azt mondta, hogy „hát ez bizony, ez bizony...” Megemelte a gyógyszeradagot, újat is írt, idegnyugtatónak „szigorúan átmeneti időre” háromszor két Sedu- xent ajánlott, de megmondta, hogy a nyugalmas életvitel mindenféle kémiai szernél eredményesebb szokott lenni. „Maga hisz?” — kérdezte váratlanul. Te, Jákó, inkább félsz, mint hiszel. „Fordítva jobb volna.” „Az egyháznak biztosan.” „Magának is. Aki hisz, az nem fél” és „akár van Isten, akár nincs, valamennyien a kezében vagyunk.”

Te azt felelted, hogy ez bizonyára így is van, ha egy olyan ember mondja, aki már nagyon sok halált látott. „Nemcsak azon múlik . . .”, folytatni akarta volna még a mondatot, de az intenzív szoba nővére a kopogtatásra választ sem várva, benyitott. Jelentőségteljes bólintás után vissza is húzta az ajtót. „Mennem kell” — nyújtotta kezét a fődoki. „Most ismét látni fog egy halált.” „Talán nem. Egy ezreléknyi esélye sok embernek van.” „Úgy gondolja?” „Magának annyi sem volt.”

. . . Már eltávolodott pár méterre a folyosón, amikor megfordult, visszajött, és azt mondta, hogy mostanában sok ember él halálfélelemben, amikor meg exitál, úgy nekibátorodik, mint a berúgott egér. („Hol az a macska?...”) Van, aki üzenetet akar

30