Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1. szám - Vörös József: Húsvéti kaland, Visszavonulás (novellák)

vagy kocsonyát. Tekintete megint Irén húgára tévedt. Csak most vette észre, hogy a lány őt nézi. Ahogy ránézett, lesütötte a szemét. Szép arcocskáján elvörösödtek a kis gödröcskék. Karcsi szájában megállt az étel. Ez a lány sokkal jobban tetszett neki, mint a nővére. Ráadásul még ő hozta zavarba. De hogyan közeledjen hozzá, hogyan jelezzen vissza, amikor minden tekintet rászegeződik! Még a lélegzetvételét is figyelik. Csak jönnének már a vendégek! Irén apja, a sovány, vöröshajú férfi, Sándor. Most tartják a nevenapját.

— Igyál, fiam — töltött a pohárba Sándor bácsi. Vörös bor. Minden vörös. Hogy bírják ezt a baromi erős bort! Gyorsan belódította a vizes pohárral. Irén kisöccse már kirámolta a harmonikát. Karcsi odament, és nézte, mint kínlódik a hangokkal a kisfiú.

— Add oda Karcsinak — szólt kisöccsére Irén.

Karcsi eligazította vállán a szíjakat, azután végigfuttatta ujjait a billentyűsoron. Nagy igyekezettel játszotta a Kék Duna keringőt. Ámulattal hallgatta az egész család. Sándor bácsi magyar nótát akart hallani. Jó magyar nótát, gyerököm! Karcsi lopva Ibolyára figyelt. A lány szeme elismerően csillogott. Megmutatom nektek, mit tudok! Agyába tódult a vér. Ibolya szemei, mosolya hatása alá került. Irénhez csak azért szólt, hogy szellemes szövegét Ibolya is hallja.

A kutya vakogására két család is jött. Zörögtek az ajándékokat rejtő csomagolópapírok. Most a zűrzavarban Ibolya odaült Karcsi mellé. Hosszú haja odaért a fiú arcához.

— Ugye táncolsz velem? — súgta a fiú fülébe.

Meleg kis szája odaért az alsó fülcimpához.

— Persze — mondta Karcsi, és bal kezével megsimogatta Ibolya kezét.

— Játssz valamit—furakodott közéjük Irén. Karcsi dühösen verte a billentyűket. Ibolya ránézett Karcsira.

— Coki! — emelkedett föl Irén, és Ibolya hajába markolt.

— Menj a búsba — sziszegte az a nővére szemei közé.

A rokonok ettek-ittak, hangosan lármáztak. Senki nem figyelt a harmonikára. Apró-cseprő dolgokat vitattak nagy hangon, fontoskodva.

— Sógor, értél már ilyen húsvétot? Délelőtt mezítláb lehetett volna járkálni.

— Persze, hogy értem — mosolygott Sándor bácsi. — Gyerekkoromban nem volt cipőm.

— Két hete mög még itt volt ez a nyavalyás hó — folytatta az előbbi kérdő hang.

Ittak, egyre sűrűbben koccantak össze a poharak. Gergő, a rokon gyerek is odasompolygott Karcsihoz.

— Én is tudok — motyogta.

— Akkor játsszál valami lassú számot, vagy amit akarsz. — már le is vette válláról a harmonika szíjait. Gergő tűrhetően játszott, itt-ott eltévesztette ugyan, de a rokonok teljesen odáig voltak. így Gergő, úgy Gergő, ezt Gergő, azt Gergő. Táncoltak, ugráltak a férfiak és a nők, miközben kiveresedve danolásztak.

— Irén kávét főz — sutyorogta Ibolya.

— Gyere — súgta Karcsi.

Érezték a meleg ruhákon keresztül is egymás testének bőrön átütő forróságát.

— Gyerünk ki — súgta Ibolya.

Gyorsan beléptek a kamrába. Ibolya Karcsi szájára tapasztotta a száját, és teljes erejéből szorította magához a fiú testét. Keze lehanyatlott, míg a szoknyáját fölemelte. Teste hanyatt dőlt a falhoz támasztott teli zsákokra. Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Valaki rángatta a kamraajtó kilincsét. Ibolya még mindig szorította.

— Ne szólj — suttogta. — Majd megunja.

37