Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - MŰHELY - Bori Imre: Vonások Fehér Ferenc költői arcképén

Valójában azonban a költői magatartás és a világhoz való viszonyulás misztikusabb vonásait erősíti fel, s immár nem hagy kétséget afelől sem, hogy a gondolat, amely az ötvenes évek elején az urbanizálódás örvényeibe került ember drámájaként indult, és az elhagyott szülőföld iránt érzett nosztalgiák felhangjaiban folytatódott, a hovatartozás kérdésének felvetésébe torkollt az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a költői identitás igazolásának tényével egyetemben. Alakulástörténeti szempontból jelentős fordulópontja az 1956-os esztendő volt: ekkor játszódott le költői azonosulása az emlékszülőfölddel, ekkor fogalmazza meg kérdések sorát téve fel az Ének a Tiszáról című költeményciklusának második darabjában mindazt, ami az „övig a földbe ásva” képzetben adott lehet:

Ki bánja, hogy szívem pitvara lakatlan, ki hallja, hogy a Tisza elfut itt alattam, ki látja, hogy a felhők nyakán is fényes kis lakat van?

Kinek fáj az ember bennem, kis magyarban, ki a felnőtt világgal így magamra maradtam?

Nem lineáris gondolati továbbhaladásról van szó az egyes eszmei gócpontokban sem, mint amilyennek a fenti idézetünkbe foglaltakat is tartjuk: mindig újabb jelentésbokrokra találunk, hiszen az önstilizáció és a költői szerep formája sem állandó. Csak alapmotívuma kíséri, ez mutat szüntelenül vissza az ötvenes évek elejének gondolati kiindulópontjára. Újrafogalmazza és megerősíti tehát 1961-ben az 1956-os költői kérdés- feltevését is a Novemberi elégia című versének második szakaszában (ismét abban a kilencsoros strófaszerkezetben, amelyet verseinek alapstrófájaként méltattunk már!), elmélyítve felfogásának misztikumába hajló mozzanatát is:

Ott halhatsz Párizsban, Bécsben, Genfben, s lehetsz Tihanyban idegenben; mártózhatsz kínban, szerelemben, házadat, hazádat eladhatod, de véredet meg sosem tagadhatod, mert így, vinnyogó novemberéjen beles hozzád az ablakrésen; míg mesélsz magadnak, csak hallgat, s nem hisz, nem hisz a szavadnak!. ..

Nyilván nem lesz véletlen, hogy e gondolati út végső állomásaként, amelynek 1954-ben az egyik megállója a „magyari magyarok vádló unokája” kép (Ballada egy régi télről), a nyelv-varázst fedezi fel, amelynek bűvkörében emlék és múlt költői értelmét kapja meg, miként a Magyarázó vers és a vele rokon költemények mutatják is. A küldetéses költő ilyen módon zárja be a prófétaság ihletének a körét. A valóságtól a nyelv szférájáig — költői magatartása ezt az utat tette meg költői létezésének első tizenöt esztendejében. Részlet az újvidéki Fórum Könyvkiadó gondozásában megjelenő kismonográfiából.

85