Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)

egy sovány diákot katonák kísérnek, ettől a látványtól riadtan beiramodtak a rozzant kapukon az örökké sötét zugokba.

A Kispiacnál csődületre lett figyelmes a bécsi rendőr. Előbb megrettent, hogy netán rendzavarás történt, de aztán megnyugodott. Csak doboltak. Megállást intett a katonáknak. Odament az egyik pádhoz,fél lábbal föllépett rá, ál Iával a botjára támaszkodott. Kíváncsi volt rá, hogy milyen rendeletet közöl a piacolókkal a dobos. A városi szolga nem egyedül volt. Két katona közt dobolt. Kitartóan verte a kutyabőrt, miközben a két katona azt szemlézte, hogy elegen gyűltek-e össze, s hogy a reglama szerint megállt-e minden kocsi. Egy ideig még hagyták, hadd pörögjön a dob. Amikor a fiatalabbik intett, hogy most már ki lehet kiáltani a legfrissebb közleményt, a dobos komótosan kibontotta a papírt, megköszörülte a torkát, még egyszer rápöccintett a dobra, s csak aztán kezdett a rendelkezés felolvasásába.

— Polgárok! Nagyvárad lakói és környékbeliek! — egy pillanatra abbahagyta, hogy lássa, figyelik-e aztán folytatta: —Tudomásotokra hozzuk, hogy a cári helyőrség hadbírósága a mai napon halálra ítélte a gaz és áruló volt dzsidás kapitányt, Rulikovszky Kázmért, aki elárulta őfelségét a cárt; esküjét megtagadta és a felkelők oldalára állt, őfelsége legnagyobb ellenségeivel cimboráit, a hitiből kivetkőzött Kossuth Lajossal, meg a többi felségárulóval. Az áruló lengyelt ma reggel kivégezték, tetemét intő példaként a temető árkába dobták. — A dob sortú'zre emlékeztetőén megpördült, aztán a városi szolga tovább folytatta: — A városparancsnokság elrendeli, hogy soha senki többé e gaz áruló nevét ki ne ejtse, mert aki nevét szájára veszi, súlyos tömlöccel lakói, aki pedig eltemetni próbálja, ötévi várfogságra vettetik . . .

A dob újra megpördült, s a hármas elindult, hogy minden emberfia tudomásul vegye a szigorú parancsot.

Kiéber úr levette a kalapját, dühösen toporgott, majd megkérdezte Ézsaiást:

— Akar-e kegyelmed püspök lenni, vagy inkább megy tíz évre patkányfogónak a várbörtönbe?

— Az embernek egy élete van, kegyelmes uram, annak a szegény kapitánynak is egy volt, akiért elvégeztem a végtisztességet.

— Mire jó a makacsságod, Ézsaiás?

— Nem az én bűnöm és nem az én érdemem, hogy annak születtem, ami vagyok.

— Magyarnak.

— Nem nagyobb szégyen és nem nagyobb erény az sem uram, mintha szerecsennek születtem volna.

— Akarj mássá lenni, hogy megmaradhass.

— Nekem ez így jó és a testvéreimnek is.

— Attól még jó magyar maradhatsz, ha leszoksz a nyelvről, amin úgyis csak kiskori feleslegességet tanultál. Ne szegényítsd az isten szándéka szerint való minden másat magába hívó nyelvet — a Lutherét meg a Kálvinét!

— Az én akaratom gyönge muhar csak, nem az én dolgom, hogy elszárad vagy megmarad.

Kiéber úr őszinte szánalommal tekintett a kopott ruhájú gyermekemberre.

— Sajnállak Ézsaiás, a lelked erejéhez gyönge a te tested.

Még akkor is a rendőrtiszt megjegyzése zsibongott benne, amikor már túl volt a jegyzőkönyv fölvételén, s a tiszt azt magyarázta, az a szerencséje, hogy a tilalom kihirdetése előtt mondott fohászt az áruló kapitány felett.

— Meg hogy egyházi személy, pregrinus az úr.

Ézsaiás a tisztre emelte szelíd tekintetét, s visszavonhatatlanul eldöntötte, a hajnalt sem várja meg, nekivág Debrecennek, újra bekopogtat a kollégiumba, hogy elvégezhesse a stúdiumokat. Súlyosan magába szállt a két órai várakozás alatt, megmérte so40