Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
viasz is a 19. század folyamán egyre színesedett, míg aztán a domború faragás kiszorította. A dunántúli pásztorok sikerrel birkóztak meg az ember-és állatalakos ábrázolással is: kedvelt hőseik a betyárok, később a történelmi nagyságok (II. Rákóczi Ferenc, Kossuth, Petőfi) is, sőt ábrázolnak egész jeleneteket (betyárok vonulása és harcai, mulatozások, tánc stb.) is: a leghíresebb Király Zsigáé: a pandúr térdenállva könyörög a betyárnak puszta életéért. Ugyanebből az időből (az 1840-es évekből) ismerünk egy olyan tükröst is, melynek egyik lapján két betyár, a másikon pedig egy oltár van ábrázolva. Még Kapoli Antal is ezt mondta róluk: „én is megcsinálom, hogy maradjon fönn az örökös hírnevük.” Hasonló sikerrel birkóztak meg saját állataik és az erdei vadak vagy madarak ábrázolásával is: ezek között olyan szélső példa is akad, amikor már nem a (pásztorművészetben, kerámiában, bútorokon egyaránt ismert) madár áll virággal a csőrében, hanem a pásztorok kedvenc kutyája tartja a szájában! • A századfordulótól e művészeti ág is népi iparművészetté kezdett válni: Kapoli Antal Nagy Ferenc is félig már hivatásos művész, és a nemrég alapított Kapoli-díj, valamint a faragó tanfolyamok is ezt a tendenciát erősítik. A tárgyak ma már használaton kívüli díszek, a díszítmény pedig fontosabb magánál a tárgynál is. A társadalmi elismerés jelei: Kapoli Antalnak Balatonlellén (1971) és Szigetváron (1972) szobrot emeltek, a fiatal Nagy Ferenc pedig a varsói VIT-en (1955-ben) nemzetközi díjat kapott kürtjéért. A közép-dunántúli népviseletek díszítését ma még csak részlegesen ismerjük, így pl. valósággal felfedezésszámba ment a balatonendrédi csipkekészítés, továbbá a Szigetvár környéki változatos fehér hímzések megismerése. Sokan tudnak a csökölyi (Somogy m.) fehér gyászról, annál kevesebben viszont arról, hogy ugyanitt a cifraszűr alja — a fehérhez hasonlóan ünnepélyes— fekete szegéssel van díszítve. (A hímzéseken különben régtől fogva stilizált virágokat és korábbi mértanias elemeket találunk.) Van itt színes hímzés és viselet is: a bakonyi keresztszemes, vörös pamuttal történő hímzés könnyen összetéveszthető a rábaközivel; a többször is emlegetett buzsáki pedig elsősorban kék-piros színt és eltérő technikákat (vagdalás- rátét) alkalmaz; újonnan tudunk a Víz (Kapos) menti pillés (gyöngyökkel és ragyogókkal díszített) menyecskeviseletről is. Most azonban mindez jó kezekben van: Buzsákon és egyebütt is népművészeti házak, múzeumok, különféle körök, háziipari és egyéb szövetkezetek, valamint a központi támogatás és szervezés együttesen újra felvirágoztatta a népművészet e kihalófélben levő ágát, és egészen új megoldásokra (függöny, falvédő, öv, táska, terítő, ruha hímzéssel való díszítése stb.) tudta sarkallni. A dunántúli népművészet, népi iparművészet csúcsa kétségkívül a cifraszűr, melynek díszítése a századforduló romantikus megfogalmazásában: a magyar(os) ízlés tízparancsolata. Nemrég még ősinek vélték, (a szűrposztó és maga a kevésbé díszes viseleti darab az is), Györffy István kutatásai óta azonban tudjuk, hogy ez az új díszítés, ill. forma a reformkorban alakult ki és Veszprém környékéről terjedt el előbb a Dunántúlon, majd az Alföldön is, Erdélybe csak szűk körben és átalakulva jutott be. A dunántúli cifraszűr jellemzője a rátét és a hímzés együttes alkalmazása, továbbá a befenekelt, rövid ujj, a nagy gallér és a feltűnő rövidség, úgyhogy ez már inkább dísz, mint használati darab. A bakonyi kanászszűr gallérja majdnem olyan hosszú, mint maga a ruhadarab, a hímzés alárendelt jelentőségű, a piros posztórátétek vi- viszont hangsúlyosak és éppolyan alakokat és virágdíszeket (pásztor, gulya, galamb, fecske; ill. virágszál, levél stb.) ábrázolnak, mint amilyeneket a pásztori készségeken is láthatunk. (Minden bizonnyal volt is közöttük kölcsönhatás, de valószínűleg a szűrszabók voltak a kezdeményezők.) A somogyi szűr nem rátétes, hanem éppen hímzett; a mesterek a virágokat eleinte feketével; keretezték, majd amikor a hatóságok emberei: késsel kaparták le a piros virágdíszeket, az élelmes szűrszabók csak a körvonalakat varrták kö-; rül és így e kényszerből népművészeti divat lett! Hiedelmek, imádságok, búcsúk; ördöngös emberek Az említett 18. századi céltudatos és erőszakos rekatolizáció során újjáépültek a templomok, elszaporodtak (vagy „feltámadtak”) a búcsújáró helyek és a különféle szentkutak, mindezek segítettek abban, hogy a katolikus lakosság hiedelmei és vallásos folklórja túlságosan is gazdag maradjon, bár a göcsejinél és a kisalföldinél valamivel mégis szegényesebb! A kálvinisták hiedelemköre viszont összezsugorodott; Fél Edit említi, hogy református kocsiak (Komárom m.) pl. a hajról, mennyivel kevesebb babonát ismernek, mint Göcsejben, igaz, még e tekintetben is Erdély vezet! (Egyébként a kocsi reformátusok — katolikus módra — gyónásnak nevezték az úrvacsorát és volt helyi búcsújuk is, másutt e kálvinista „búcsúk” leányvásárokkal, tehát a fiatalok ismerkedési, eljegyzési alkalmaival voltak összekötve, különösen Baranyában.) Tájunkon Erdélyi Zsuzsa tömérdek népi, templomon kívül mondott imádságot talált, úgy tűnik azonban, hogy zömük barokk kori és vallásos ponyváról ered, a fő terjesztési gócok a búcsújáró helyek lehettek. De ne mondjuk ki még az utolsó szót! Vizsgálni kellene a még oly 93
