Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
nánk. Egyébként mindkettő népi és egyben (állami, egyházi) közigazgatási név is egyszersmind. Különös, hogy a Dunántúl szívében fekvő Külső- Somogy pusztult el jobban a török alatt! A Balaton partján, Fonyódtól délre terül el a somogyi Nagyberek, melyet jó évszázados csatornázási manőverezéssel mára majdnem teljesen lecsapoltak. Lápi jellegét részben megtartotta viszont a Zala forrásvidékén elterülő Kis-Bala- ton, mely a nagynak elmocsarasodott és lefűződött csücske. Valamikor az egész környék, sőt messzi vidékek lakosságának is menedékhelye volt; Garabonc község pl. csak a múlt század 60-as éveiben települt vissza a mocsár szélére. Somogy középvonalában helyezkedik el a Ka- pos-mente, (itteni szóhasználattal: Víz-mente) és ettől délre a dombos-erdős Zselic (-ség), melynek erdeiben éppúgy sok sertést makkol- tattak valaha, mint a Bakonyban; mindkét táj sok régiességet őriz. Barcs környékén, tehát Belső-Somogy folytatásában helyezkedik el a Dráva-mente, ez azonban már nem népi, hanem szakirodalmi elnevezés. Ugyanakkor az északról ide csatlakozó Rinya-mente kitétel időközben feledésbe merült. Nem kis meglepetésre, a Koppány folyó alatti dombvidéknek nincs népi és néprajzi megnevezése sem, a földrajzi térképeken a köztudatba át még nem került Somogy—Tolnai-dombság kitétellel jelölik. De ez még a szerencsésebb eset! Az ide csatlakozó baranyai Hegyhátat és (az inkább már tolnai) Völgységet gyakran összetévesztik, iskolai térképeken máig tévesen, fordítva vannak feltüntetve. Az erdős-dombos-völgyes Hegyhát feltűnően sok régies vonást (pl. a regö- lés maradványait) őriz, iparosodása viszont (Komló és vidéke) egészen újkeletű. A Völgység a közelmúltban német többségű volt, kitelepítésük után nagyrészt bukovinai székelyek és Ipoly menti palócok kerültek helyükbe. A szorgalmas és alapos Zentai János e két nagyobb táj között megbúvó, tipikusan átmeneti jellegű, mégis önállónak vehető kis népcsoportot „fedezett fel", ezt Baranya-zugnak keresztelte el. A Szigetvár környéki Sziget-vidék egy része Somogybán, másik része Baranyában van, egyesek Drávaszélnek is nevezik, mely éppúgy lehet a Dráva-mente tartozéka, mint átmenet az Ormánság felé. A Dráva és a Duna-mentéről azonban külön fejezetben szólunk. A középütt elhelyezkedő Balaton-mellék vagy -vidék szakirodalmi elnevezés, melyet ha nem is cserélnek össze mással, de határait éppúgy szűkebbre-bővebbre vonogatják, mint pl. a Hegyhátét, a Zselicségét vagy ritkábban a Völgységét is. A tóhoz mintegy félszáz falu tartozik, nagyobb részük hódoltság előtti és magyar lakosságuk is megmaradt (habár ide-oda áramlott), úgyhogy a magyar tenger jól megőrizte a mellette, de a nem elsősorban belőle élőket. A múlt század 60-as évéig ugyanis a nyári halászat nem volt olyan elsőrendű fontosságú, és kisebb szerszámokkal is folyt, a Tiszáról érkezett halászok honosítottak meg az új, eredményesebb nagyhálós módszereket. A Balaton alig kétszáz éve fürdőhely; eleinte csak gyógyulás céljából keresték fel gyógy- és hévizeit, a parti lakosok többnyire csak tisztálkodtak benne és jó, ha minden 10. halász tudott úszni is! Ráadásul a két part között olyan gyér volt a közlekedés, hogy nem is házasodtak egymással, így eltérő életformában, külön is fejlődtek. Az északi parton található Balaton-felvidék borászati, a mögötte elterülő Bakony (-erdő, -ság) pedig erdészeti-ásványi, a múltban pedig állattartási szempontból volt elsősorban jelentős. Itt van hazánk egyik legnagyobb erdeje, maga a Bakony szó is erdőt jelent (v. ö. Bakonszeg Bihar megyében; Ady is ebben az értelemben veszi; — Párizs az én Bakony-om. . .). Jelentősége oly nagy volt, hogy e középkorban külön közigazgatási egységnek (ispánságnak) számított; ma már ásványi kincsei és ipara a jelentősebb. Egyébként a belsejét Öreg-Bakonynak, a Pápa és Győr felé ellankásodó dombokat, lejtőket pedig Bakonyaljának nevezik. A Bakony egyébként éppúgy a Dunántúliközéphegység része, mint a folytatása, a Vértes, valamint az egész Dunazug-hegység (részei; Gerecse, Pilis, Visegrádi-és Budai-hegység) is, mely a Duna nagy kanyarjában helyezkedik el és végső nyúlványai a Gellérthegyig és a Budaivárhegyig érnek. Ennek a hegyvidéknek nincsenek népi és igazán jó néprajzi elnevezései sem. A Vértes északnyugati lejtőjét jelölő, az előző fejezetben említett Bársonyos történelmi elnevezés időközben feledésbe merült, most igyekeznek felújítani. Egyesek Vértesalja kitétellel élnek helyette, míg mások ugyanígy nevezik a Gánt felé eső délkeleti lejtőket is. (Ez utóbbi református egyházkerületi elnevezés.) Az egész Dunántúli-középhegység néprajzi feldolgozása különben mind ipari fontossága, mind pedig nemzetiségi kevertsége miatt egyaránt kívánatos lenne, hiszen pl. a bakonyi falvaknak majdnem a fele nemzetiségi volt, az utóbbi évszázadban, ill. évtizedekben kialakult ipari központokban pedig az első világháború előtt az egész Osztrák—Magyar Monarchia minden részéből (még Észak-ltáliából is!) érkeztek szakmunkások; ma is hazánk minden részéből költöznek ide, de még ma sem kellő ütemben; itt és a Balaton mentén munkáskezekben mostanában nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Ezzel azonban már át is léptünk egy másik kérdéskörbe: a társadalom vizsgálatába, mely külön tanulságokat tartogat számunkra. Társadalmi tagoltság Közép-Dunántúl társadalma — változékony történelmi sorsának és változatos életformáinak megfelelően — az adatokkal követhető történelmi időktől máig országos viszonylatban talán a legszéttagoltabb és a múltban ellentmondásokkal is terhes volt. A vagyoni, foglalkozás szerinti különbségeket növelték a vallásiak és a nemzeti89
