Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Illés Endre: Ostya nélkül
SZEMLE ILLÉS ENDRE: OSTYA NÉLKÜL Különösen személyes jellegű Illés Endre új kötete. A szűkszavú ajánlás ennyi: „Líviának, mintha élne.” Azt hiszem: tömörebb, fájdalmasabb vallomást kevesen illesztettek művük elé. Itt az író vall olvasói előtt is pótolhatatlan veszteségéről: felesége elvesztéséről. És folytatja Illés a kötetei elé írt, epigrammatikus tömörségű jegyzeteket: most a számára nélkülözhetetlen élmény erejéről, fontosságáról szól, melynek parazsa átégeti a „műfaji határokat”. Élményt nyújt át olvasóinak tollal, szénnel, krétával rajzolva, mint a cím kiemeli: „Ostya nélkül.” S ide kívánkozik a kötet végére helyezett terjedelmes írás, a Pályám emlékezete. Itt összegzi olykor költői szépséggel, máskor az adatközlő pontosságával életét, munkásságát. Érdemes lenne egyszer megvizsgálni azokat a műveket összekötő szálakat, melyek a korábbi Illés Endre-műveket kapcsolják a pályát összefoglaló írással. A gyermekkor felejthetetlen pillanatát idézi: a szénába alagutat fúró s ott a levegőtlen- ségtől fuldokló kisfiú élményét, melyet korábban az Egy szénaszagú nyár című tollrajzában örökített meg. Egy életre szóló fordulat volt életében a Korányi professzorral való találkozás fiatal medikusként. „És itt tanultam meg, hogy a sót sohasem kell mesterséges sóízzel erősíteni; a sónak kell sósnak lenni” — állapítja meg. Ezt a gondolatot annyira fontosnak érezte, hogy korábbi köteteimévé formálta: A só íze. Hasonlóképpen követhetnénk a pályáját összegző írás valamennyi gondolatát, élményét: a gellérthegyi vagy az itáliai emlékektől a középponti jelentőségű Stendhal- élményig (fordításig, esszéig), írói alkatát befolyásoló tényezőkig. Többször szól a disszonanciáról, az asszimetriáról, a kísérletekről. Illés Endre szeretett műfaja az esszé, melyet olykor krétarajznak nevezett. Most krétarajzot készít önmagáról: fényképét vizsgálva, a ráncokat figyelve önmagát elemzi. Ugyanúgy élne, ha mégegyszer végigélhetné ezeket a mögötte levő éveket? Nemmel válaszol. „Az életem úgy alakult, hogy nagyon sokszor keresztutakon álltam, s erre vagy arra szorított a választás kényszere. Azt választottam, amihez akkor vonzódtam, de közben sajnáltam, amit elhagytam.” Ez a lírai, önvizsgáló jelleg adja az új Illés Endre-kötet egyik sajátos vonását. Az igazi író mindig igényes. Illés Endre is. Hihetetlen élességgel világítja át novellahőseit, s kérlelhetetlen diagnosztaként látja és láttatja hibáikat. Egyik legmaradandóbb olvasói élményt nyújtó novellája A 212-es című. A végzetes betegség miatt klinikára kényszerülő „rettegett ember”, ki évekkel korábban gyorsan és kegyetlenül „intézkedhetett”, dönthetett emberek sorsáról: itt, a professzor és az orvosok kezelése — és természetes, jó szándéka, segítsége ellenére sem tud átlagember, igazi ember lenni. Az eltorzult jellem vonzza az írót: akitől előbb rettegtek, most ő retteg. S tiltakozik, panaszkodik, felháborodik — indokolatlanul. Fél attól, hogy megmérgezik. A vizsgálatokra sem megy el. Nem tetszik neki az udvarra néző ablak. Végül elmegy a klinikáról. Illés Endre egyik régi novellacímét is felírhatta volna e műve fölé: ítélet. Igen, ítéletet mond, bírál — felesleges végkövetkeztetések nélkül. Ő csak a jellem torz vonásait rajzolja nagy önfegyelemmel, sűrítéssel. S az olvasóval vonatja le a következtetést. A 212-es című novella korhangulatát mélyíti el az Egy jelentés, melyben egy kölcsönadott könyvből kihulló aljas feljelentés-töredék készteti barátai és ismerősei megméretésére a szereplőt. A Házkutatás is erre „rímel”: a kellemes, felhőtlen, derűs vendéglői vacsora után hazatérő család megtorpan a ház előtt: világosság szűrődik ki ablakukon. Majd a bizonyosság: afiók- ban megtalált kézelőgomb döbbenti meg végérvényesen őket. Megfigyelik őket is. „Sérelem és rémület” ült az asszony szemében. Itt mesterien él az író a hangulati ellenpontozás eszközével: a novella első részének kedves játékosságával, derűjével szemben ott súlyosodik a második rész félelme, kiszolgáltatottsága. Illés Endrét sokat foglalkoztatja ez a probléma, részben hasonló a Névtelen levelek című színművének alapkonfliktusa is. „Hamisjátékosok” — írta egyik korábbi kötete fölé. Illés Endre irtózik a hamis pózoktól, álérzelmektől, képmutatástól, a hazugoktól. A baráti közeledés nem éppen baráti tolvajlással végződik az Ezüstpénzben. A férfi és nő viszonyát megmérgezi az olcsóság, a presszósnő üres nyelvi fordulatai („Lenyelem ostya nélkül! — mint a betanított madár, ezt hajtogatta leggyakrabban"). Az ágyban levő férfit megzsarolja a nő testvére. A kiszolgáltatottság foglya lesz. De széttöri a férfi ezt a bilincset. (Ostya nélkül). A kényszeredett udvarias viselkedés és a felszabadult, féktelen őszinteség kontrasztjára épül az Öreg (a profesz- szor) vacsorarendezése (A második vacsora). Máshol a válás előtti pillanatokat érzékelteti a veszekedés éles párbeszéd pengéivel. S kitűnően folytatja az albérletbe készülő férfi emlékpusztításával, ki önkéntelenül — félig tudatosan töri szét az összetartozásukra emlékeztető holmikat. S majd mindent otthagyva elmenekül. Remek a novella címe is: „Szétestünk! Észrevetted?” Az a véleményünk, hogy az Illés Endre-novella az utóbbi években mind sűrítettebbé vált, a mondatokat keményebbre kalapálta, terjedelmét csökkentette. Külön kell szólni az egész Illés Endre-életmű83
