Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰVÉSZET - Kántor Lajos: Fülöp Antal Andor ünnepei
MŰVÉSZET FÜLÖP ANTAL ANDOR ÜNNEPEI Könnyű dolga volt azoknak az esztétáknak, kritikusoknak, akik megdönthetetlennek látszó kritériumokhoz mérhették koruk műalkotásait. Ma viszont aligha állíthatná bárki is, hogy érvényes még egy olyan normatív esztétika, amelynek ismeretében biztosan ítélkezhetünk klasszikus hagyományokat őrző és avantgarde művekről; hogy egyáltalán elképzelhetők olyan szabályok, „méretek”, amelyeket pontosan betartva, valamelyik művészeti ág „szépségversenyén” eséllyel lehet indulni. S minthogy ilyen előírásokkal (szerencsére!) nem rendelkezünk, ki-ki maga állít fel mércét, próbálja igazolni elfogultságát egyik vagy másik alkotó, egyik vagy másik művészeti törekvés iránt. Ez volna ama bizonyos, sokat kárhoztatott impresszionista kritika? Lelkünk rajta ... Ha saját egyedi ítéleteimet kellene általánosabban indokolnom, talán így foglalhatnám össze „impresszionista” értékrendemet, ennek a szubjektív értékrendnek az alapelvét: kétféle korszerű művészetet tudok napjainkban elképzelni: olyat, amelyik felkavar és gondolkodásra kényszerít korunk tragikus konfliktusairól, és olyat, amelyik valósággal templomi áhítatot parancsol, amelyik előtt megállva a lélegzeted is eláll a gyönyörűségtől. Számomra nem zárja ki egymást Kafka és Saint-Exupéry vagy Picasso és az úgynevezett vasárnapi festők művészete. S ezzel már Fülöp Antal Andor életművének közelébe érkeztünk. Az üzlet csábításait még elkerülő naivok azt fedezték fel (illetve azt fedezték fel bennük a műkritikusok és művészettörténészek), ami a XX. századi képzőművészetből egyre inkább eltűnik: az emberiség idilli állapotát, békéjét a természetben, egyszóval a háborítatlan harmóniát. Tucat-csendéletfestők hazug professzionizmusa a légszennyeződést még nem ismerő természeti világ (főképpen a falu) tiszta levegőjét jelentették ők. Ám mindegyre visszatér velük szemben a kétely — a divat hódításával egyre indokoltabban —, hogy amatörizmusukkal magát a művészetet, a jó értelemben vett szakmaiságot fenyegetik, elmossák a határt művészet és nem-művészet között. Ne menjünk most bele ebbe a vitába, keressük inkább a szintézis lehetőségét. Mert úgy tűnik — és a hatvanötödik évén túl járó Fülöp Antal Andor életműve kitűnő példa erre —, hogy professzionizmus és romlatlan naivitás, tisztaság, jóság mégsem összebékíthetetlen fogalmak a festészetben. Csodálatos melegség árad Fülöp csendéleteiről: sárgái beragyogják azt a szerencsés szobát, ahol egy-egy képe otthont talál. Az ő festményeit nézve el kell felejtenünk a „sárga” furamód jellemző jelzős szerkezetét anyanyelvűnkben, mert mi sem áll távolabb tőlük, mint az irigység. Adakozóak ezek a képek, sőt nemcsak érzelmekben, de erkölcsi értékekben is gazdagítok. A tökéletesen megfestett napraforgók, krizantémok, őszirózsák, japánbirsek, magnóliák, amarilliszek, birskörték, citromok és narancsok uralkodó motívumai ugyan e csendéleteknek, mellettük azonban bokályok, tányérok, népi szőttesek emlékeztetnek egy magasszintű, élő (és újra élő, új funkciót kapó) népi kultúrára. S néha alig észrevehetően, a kompozíciót szolgáló háttérként, máskor a szemet magukra irányítva, középpontba kerülve tűnnek fel Fülöp Antal Andor hűségének újabb bizonyítékai: a szebbnél szebb kolozsvári műemlékek. A kompozícióban egymásra találó jelen és múlt ünnepei ezek a magas szakmai tudással megfestett vásznak, mint például a Kompozíció Mótyós király szülőházával vagy az Antónia III., melyen a sötét bársonyruhába öltöztetett impozáns nőalak „mintha 81
