Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - MŰHELY - Szalay Károly: Jegyzetek a szatirikus antihősről

A másik szélhámos alaphel/zet: a nagyon is ésszerű, okos javaslat ellen mindenki tiltakozik — korlátoltságból, félelemből, kisszerú'ségből, hozzá nem értésből, önzésből. S a szélhámosság ott kezdődik, amikor a szélhámos a helyes és ésszerű célt tisztességtelen eszközökkel kénytelen megvalósítani. E témakör úttörője Galabárdi Zoltán Pelikán Félixe (Papsajt, Cigányút, 1959). És Szombati Félix, Pálfalvi Nándor Csoda Lomboson című regényhőse, akit Bán Frigyes, Markos Miklós vitt filmre, de csakafilm- bemutató után néhány évvel, a televízióban aratott hatalmas közönségsikert. Vele rokon Palásthy György—Bencsik Imre Hazai pálya című filmszatírája.

Szélhámosok bőségesen megtalálhatók Csurka, Rákosy Gergely, Mocsár Gábor, Szeberényi Lehel, Moldova György műveiben.

A harmadik szélhámosfajta a közönséges csalóé, sikkasztóé, ügyeskedő kis manipulátoré. A mű amelyben megjelenik, gyakran súrolja a bűnügyi regények határát. Magyar József Illatos út a semmibe című filmjének három jómadara azzal teszi emlékezetessé ezt az antihős típust, hogy nemcsak szétfoszlatja a csibész-összetartás mítoszát, hanem azt is érzékelteti, hogy az efféle szélhámosságok, nemcsak a szocialista munkamorál, hanem más társadalmi rendszerek erkölcsnormái szerint is elítélendők.

Van azonban a szélhámosnak egy sehová be nem sorolható típusa is — Páskándi Géza A kocsi rabjai című művének két mániákusa. Jelképalakok, akárcsak Illyés bölcsei, önmaguk választotta mániáik rabjai, bezártságukat, önmagába visszatérő görbevonal- pályájukat, hamis életformájukat szatirizálja Páskándi. S azt, hogy téveszméiktől tév- utakon próbálnak szabadulni. Mint ahogyan olykor saját magától sem szabadulhat az ember, s „szeretne valaki lenni” vágya, ideiglenes „megbokrosodása”, nyárspolgári lázadás — álcázva —, de handabandázó igyekezete csak átmenet kisszerű nyárspolgári- ság és nagyvonalú szélhámosság között. (Csurka: A szájhős.)

Kiskirályok, azaz: Úrhatnám elvtársak

Elnyűhetetlennek látszó szatíratéma, az ötvenes évek eleje óta ismeretes irodalmunkban. Urbán Ernő Cézárjának legalább annyira jellemzője, mint a karrierizmus. Tárgya keserű szociográfiáknak, komor drámaiságú kisregényeknek, színműveknek, tévéjátékoknak. (Urbán, Galgóczi, Végh, Karinthy, Csurka stb.) A szatirikus téma és figura megtalálható a kortársi irodalomban nem szatirikus megfogalmazásban is. De a legtöbbször talán az úrhatnámság, kiskirálykodás — fővárosi és vidéki-provinciális változatai — foglalkoztatja az írókat. Ez a probléma és antihős csúszik át legtöbbször nevetéstelen ábrázolásba, hiszen a hatalmi visszaélések a szocialista humánum-eszményt oly ponton sértik, amin még nehezen tudunk nevetni, — akkor is, ha fény derül rájuk, ha lelepleződnek. Túl sokat szenvedett és aláztatott meg a társadalom jelentős része, semhogy ez a kérdés, az emberi méltóság megcsúfolása igazán alkalmas lenne kinevetésre. Ennek ellenére, a szatirikus, humoros irodalom, film, dráma szinte ezzel a kérdéssel foglalkozik a legtöbbet. Galabárdi, Csurka, Goda, Moldova, Rákosy Gergely visszatérő gondként kezeli. Megannyi kisebb-nagyobb alakja születik a kiskirályoknak, akik éppen úrhatnámságuk által válnak anakronisztikussá, s vedlenek vissza proletárból polgárrá, vagy feudális kényúrrá. Annyira gyakori ez, hogy például K. Grandpierre Emil Szellemi galerije és Mocsár Gábor Őznyalatója — a provinciális kiskirálykodás és szolgalelkűség, „Pest felé hajbókolás” és nepotizmus szatírái, szinte ikerműveknek tetszenek. Nos, ez a korrupcióval és nepotizmussal terhelt feudális provincializmus besüppedt és szűklátókörű életforma igen alkalmas helybeli úrhatnám elvtársak ki- tenyésztésére, és arra, hogy ezek aztán fönn is tartsák ezt a langy-pocsolya állapotot, demagóg jelszavakkal bunkózva le mindenkit, aki ellenük fordul. A klasszikus példakép Gogol revizora, de elődeiket megtalálhatják Mikszáth, Tolnai Lajos, Papp Dániel,

72