Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Szalay Károly: Jegyzetek a szatirikus antihősről
közvetlenül, össztársadalmi igény a leszámolás a múlttal, a nácizmussal, valamint a magyar társadalmi rend feudális jellemzőivel is. A szatirikus tehát a hatalommal együttműködve szatirizálhatott. A véres közelmúlt, a hatalmas átalakulás azonban átmenetileg háttérbe szorította a szatírát. A történelmi szatíra—főleg filmekben — volt divatos. Tolnai Lajos, Gábor Andor, Karinthy Frigyes, Mikszáth szolgált forgatókönyvanyagul. És az operett-reminiszcenciákat még mindig őrző Mágnás Miska és Díszmagyar volt az a film, amely az új szatíra kibontakozását sejtette. Jóval később, az ötvenes és hatvanas években születtek meg a Horthy-korszakot szatirikusán, tragikomikusán ábrázoló filmek, részben irodalmi ihletésre — a Fel a fejjel, a Két félidő a pokolban, s a legjobbak, a Hannibál tanár úr, az Alázatosan jelentem és a Tizedes ... A felszabadulás utáni magyar szatíra mégis K. Grandpierre paszkvillusával, a Horthy- féle uralkodóosztályt gyilkosán karikírozó Lófő és korával indul. Sándor Kálmán Tolvajok kertje (1949) Szép lányok sisakban (1947) Szégyenfa (1949) című regényeiben szatírába alig illő, inkább tragikus, mint komikus tárgyköröket választott: a koncentrációs táborok világát, a fehérterror augusztusát, a nyilasok rémuralmát, s szükségszerűen a nevetéstelen szatíra, a groteszk, a tragikomikum, a haragvó ítélkezés jellemzi művészetét. Tolnai Lajos, Nagy Lajos örökének folytatásaként. Karakterisztikus, kitűnő komikus hősöket teremtett Rideg Sándor. Bendegúz (Indul a bakterház — 1939—1943) és Kristóf (Kristóf rózsafái — 1960) Kakuk Marci távoli rokonai, csavargó-pikareszk sorstársai. Csúfságos, emberalatti sorsukra mi sem jellemzőbb, minthogy nem is az urak, hanem az urak cselédei, nem is valamiféle hiperbolikus gonosz figurák, hanem emberileg is elesett, periférikus lények alázzák meg őket. Lakájok, banyák, patkólábú félnótások. A középkori goliárd-gorombaságok, burleszk-csínyek a szegénységbe, embertelenségbe süllyedt világ oly mélységes tragikumát fedik fel — hogy ezen már csak nevetni tud az író. Jó szatíra igen, de Csibrákyhoz vagy Cassiushoz mérhető antihős nemigen született e tárgykörben. Talán Bóka László Benedek Zoltánja a legizgalmasabb kísérlet. Benedek hős is, antihős is. Paragrafus-katona, aki azonban oly tökéllyel és tehetséggel az, hogy a szolgálati szabályzat komikus talmisága csak akkor és akkor is csak nehezen lepleződik le, amikor a harctéri valósággal kerül összeütközésbe. Benedek kiváló embernek is, katonának is. A militarista eszmény csődje tehát nem az ő hitványsága miatt, hanem nagyszerűsége ellenére következik be. És Benedek azért válik tragikomikus antihőssé, mert ezt zsenialitása ellenére sem képes időben fölismerni. Egyéni képességeit hamis konvencióknak rendeli alá. Az értelmetlenné váló mechanizmus komikumára építi Örkény István is háborús tragikomédiáját. Azzal a különbséggel talán, hogy a tűzoltónak és családjának van miért belemerülni az esztelenségbe. Nagyon is szívet szorító az ő miértjük: fronton szolgáló katonafiuk sorsát remélik jobbra fordítani az eszelős őrnagy rigolyájának kiszolgálásával. A modern kor militarizmusa kimeríthetetlen témának látszik. Nemcsak a támadó — és vesztes országok önkritikus irodalmában, filmművészetében, hanem az angol és az amerikai irodalomban és művészetben is. (A legnagyobb e tekintetben az egyáltalán nem komikus, annál drámaibb A domb című film mellett, jó néhány antimilitarista filmbohózatot is láthattunk.) A nácizmus borzalmai beárnyékolják azonban a militarizmust, s pregnáns komikus mechanizmusait alig engedik kibontakoztatni a művészetekben, nem kívánt mellékhatások veszélye miatt. A nyárs polgárság szatírája Szatíratörténeti fogalom a múltból visszamaradt anakronisztikus alak, vagy a múltba visszavágyó álmodozó. A nyárspolgáriság — szocialista viszonyok között — közép69
