Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Kálnoky László: Autókirándulás a harmincas években (vers)
KÁLNOKY LÁSZLÓ AUTÓKIRÁNDULÁS A HARMINCAS ÉVEKBEN 1 Suhantunk, szerpentineken száguldottunk a völgybe le; izgága szél támadt nekem, hol hajamba kapott bele, hol tépázta a lombokat, hol színleg elült a mihaszna, s lett csak annál bolondosabb: kalapokat vitt a magasba. Úgy éreztük, hogy zuhanunk, részegek voltunk mindahányon: tömény szesztől tompult agyunk a kipufogó-gáz szagában a halál szagát szimatolta, így borítja a sír sötétjét a zuhanó öngyilkosokra hullásuk közben már a mélység. Nem hittem, hogy sír, gyászlepel vagy más hasonló várna engem, csak hogy valami kelepet vagy kerepel inkább fejemben. Kocsink egy falun át rohant, láttuk tükrét egy messzi tónak, egy hangszóróból férfihang üvöltött: diktátori szózat. Ámulva láttam, hogy a fény, mint nagy szökőkút, föl buzog, tört sugarak szálltak felém, majd rózsaszínű rombuszok s villogó zöld háromszögek viaskodtak szemem ködével, dobhártyámmal dal és szöveg, minőt józan fül el se képzel. Aztán kitisztult a világ. Most hagytunk el egy templomot, honnan porlepte úton át izzadó násznép távozott. A nap, ez a tüzes legény, útján megállt, hogy a menyasszony fátylán s a vőfélyek kemény kürtőkalapján láng fakadjon. Majd állomás mellett haladt utunk, lassabban egy kicsit; mozdony loholt, és künn a vakvágányokon teherkocsik álltak: sárgán virult a gyom a sínek között, és a talpfák kopott sávját már semmi nyom nem jelezte, füvek takarták. Folyó tűnt elő, strandhomok: kéjes tartásban heverésztek a vidéki stranddémonok: kihívóak voltak s merészek; szájukon rúzs; sajnos, e lányok arcán a lecsorgó verejték- sávokban, mint az indiánok harci színei, folyt a festék. S a város túlsó oldalán értünk ki. Nyílegyenes út állott előttünk, mely talán, úgy tetszett, a semmibe fut. Az erdők csodabalzsamot leheltek ránk, tüdőnk kitágult. Mért lesz az élőből halott? Piros jelenből halovány múlt? 2 Emlékeim még ragyogóak, de hátterük sötét falak. Ok is fakulnak, ellobognak, s engem is elfogyasztanak. Ami értékes, mindenáron menekül, végső útra indul, s bár görcsösen markomba zárom, lassan kicsúszik ujjaimbái. Látom, már nem fiatalon, az aggastyánt, kivé leszek. Elég! Látni sem akarom e vánszorgó kísérteiét!
