Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - László-Bencsik Sándor: A puskás angyal (novella)

városunkba, rokonaihoz. Miután kezet adott, hogy társunk lesz a játékra, hát ezt most izibe meg kell pecsételni, irány a mojgrádi kocsma. A faluba vezető meredek utcán a szánok, s a barmok hupposra, jegesre vágták a lejtőt, én egy kanyarban bukfencezve vágódtam hanyatt, kisebbfajta földrengést keltve a kék falú, bozontos tetejű házacskákban. Szaladt is elő a kapuk alól száz gyerek visítva, hogy „a murit, a murit!” (Meghalt, meghalt!) Meg nem haltam, csak a bokám marjult ki, s a fejem vertem be egy alattomos kőbe alaposan. Viorel riadtan kapott föl, bevitt a legközelebbi viskóba, s lefektetett. Aztán kerített egy vénasszonyt, ki úgy helyére rántotta a lábam, hogy jajom se lett. Pálinkával megmosta, bepolyálta szorosan. De még a testem is úgy meggyúrta, megkente, hogy pattogni kezdtem, kijelentvén, nekem most már csak egy ifjú szép leány kellene a teljes újjászületéshez, ám ez a szer nem szerepelt abban a terápiában.

Viorel eközben szánt szerzett bivalyostól, kocsistól. Felhajított rá szalma közé, majd mellém ült egy üveg pálinkával. — Csak bámultam, mily könnyeden szót ért a helybéli néppel, a bizalmatlan, mogorva parasztok mint teljesítik buzgón, bármit kíván. — A pálinka büdös volt, de veszett erős, mire hazaértünk déli harangszóra, el is fogyott, belőlünk éneket fakasztva végig az úton. Az egyik dalt románul fújtuk, a másikat magyarul, de mintha mindig ugyanazt nótáztuk volna.

Egyszer úgy:

Frunzä verde de secará, — mändrä mea de astä vará mi-a trimis poruncä iará, sä mä due la ea de seará . . .*

(Magyarul így szólhatna:

Zöld levél leng a rozs-száron, szép szeretőm volt a nyáron, ki most újra azt üzente, járjak hozzá estelente ...)

Másszor így:

Zöld levél, zöld levél, fújdogálja a szél —, köszönöm galambom, hogy eddig szerettél...

Sántítva még, de nagy örömmel vittem Viorelt estefelé a csapatba, ihol az angyal. Lett is aztán karácsonyra olyan betlehemjárás, hogy nem győztük az ajándékot zsákkal. Igaz, a sikerhez a magunk Betlehemje is hozzájárult, mert az is megért egy-két bámész tekintetet. Nem templomot készítettünk, s belé papírképet, mint általában szokás, hanem istállót fából, csúcsos szalmafedéllel. Barmokat bele, s a jászolt, köréje az alakokat a kis Kui faragta ki körtefából. A szolgálót, a háromkirályokat, a fájdalmas Máriát, s a háttérbe Józsefet, kinek figurája igen kiválóra sikerült, mert oly csodálkozó képpel merengett maga elé, mint akinek sehogyan sem megyen a fejébe az a bizonyos szeplőtelen fogantatás... A kicsi Jézust viszont finom agyagból formáltuk, hogy másoknál simább, gömbölydedebb legyen. Szobrocskáját egy ismerős fazekasnál kiégettük, miáltal oly gyönyörű rózsaszín lett, hogy valósággal virított. Istállónk belsejét rejtett fények világították, s világlott a tető fölött az a hatalmas csillagunk is, melyet a társulatban megejtett népszavazás értelmében vörös celofánnal vontunk be, — értse, aki tudja, miért.

Később, a rákövetkező tavaszon átestünk az érettségin, a háború miatt sietni kellett vele. Utána Viorel meglátogatott újra, hogy búcsúzzék, mondván, aligha fogjuk egymást látni ebben az életben.

De bizony láttuk. Mert még azon negyvennégy nyarán összekaptak bennünket hatóságilag. nyugtalan, kuruchajlamú fiatalokat, s bedobtak egy munkatáborba, hogy Kolozsvár fölött, Szamosfalván építsünk hadirepülőteret a németeknek. Nohát abban a mi munkánkban ott sok köszönet nem lett, viszont Viorellel ismét találkoztunk, mert ő is megbízhatatlan elem volt, s egy századba osztottak be.

*A magam elhomályosult emlékszövegét Szabédi László gyűjtéséből pontosítottam, s így idézem.

5