Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (III. A Fertőtől Zobor vidékéig - Kisalföldig népcsoportok)
A Kisalföld belső tájai E táj nemcsak kisebb a Nagyalföldnél, hanem jóval tagoltabb is, egyes részeinek elnevezései (pl. Hanság, Szigetköz, Mátyusföld stb.) ismertebbek magánál az összefoglaló Kisalföld névnél, és szinte valamennyi népi, tehát eleven életet élő terminus, nem kellett újat kitalálni! Mivel a víz az uralkodó elem, az elnevezések nagyobb része is ezen alapszik, így a tó (Fertőtó, a Hanságot és Rábaközt összekötő Tóköz), a láp, ingovány (Hanság) és főként a folyók (Rábaköz, Szigetköz, Csallóköz, ill. ennek egyik csücske: Csilizköz, valamint a Tóközt, Szigetközt, Csilizközt összefoglaló Vízköz ugyancsak népi elnevezés) jelentettek választó, de egyben összekötő vonalat is. A folyó két partját eleink összetartozandónak tekintették, így pl. régebben használták a Nagy- és Kis-Csallóköz elnevezést, ez utóbbi a mai Szigetközt takarja. (Hasonló volt a helyzet Nagy- és Kis-Komárommal is!) A Kisalföld pereme felé haladva másféle elnevezések váltják a vízrajziakat: a Nagyerdő vagy Cser a Rábaközhöz, Bársonyos, továbbá, Sokoró vagy Sokoróalja a komáromi-győri síksághoz, Hegyalja, vagy Hegy alatt és Zobor- vidék lényegében Mátyusföldhöz csatlakozik, ez utóbbi állítólag Csák Máté (mások szerint Mátyás király) uralmának emlékét őrzi. A Duna két nagy szigetében egyaránt volt Föl- és Altáj, Nagy-Csallóközt pedig valaha Aranykertnek is nevezték; ez minden bizonnyal a dunai aranymosás (aranyászat) emlékét őrizte meg. A nagyobb tájakat még tovább lehetne tagolnunk, különösen szétaprózottak a vízjárta vidékek: Szigetköz pl. voltaképpen valóságos szigetmozaik, nincs olyan pontja, ahol a Duna mellékága valaha át ne folyt volna, a jelenlegi falvak is második—harmadik helyükön állanak, némelyik kis dombon vagy éppen hosszas töltésen! Vízben túlságosan is gazdag e táj (gondoljunk a hansági lápvilágra), a Duna pedig olyan horda- lékos, hogy Európa legnagyobb törmelékkúpját éppen itt rakta le, és a századfordulóra befejezettnek vélt ármentesítés és mederszabályozás még ma is nagy gond. (Azóta újabb 1 m-nyi hordalékot rakott le). Bár nem több az eső, mint pl. a Nagyalföldön és itt van hazánk szélkapuja is, még sincs soha aszálykár; a talajvíz mindössze néhány dm-re (!) van a felszín alatt! Győr és Komárom hajósai századok óta szállították városuk és környékük ipari, mezőgazdasági] termékeit. A komáromi hajók és rajtuk a tulipános ládák már a 18. században Belgrádig, később pedig Galacig is eljutottak. A régi vízivilág, vadászat, szilaj pásztorkodás A szabályozásig nagy volt a halászat jelentősége is: idáig feljöttek pl. a mázsás vizák, a nemesség és városi polgárság kedvenc halai, melyek a királyi, püspöki asztalokra is eljutottak. A felesleges halat sózva és füstölve is messze vidékekre szállították. Maguk a halászok pedig megőriztek egy szinte őskori sütésmódot: a kibelezett és befűszerezett halat sárbundában sütötték ! A parasztnak voltaképp tilos lett volna vadásznia, de az ún. rapsicok (orvvadászok) valóságos paradicsoma volt e táj, különösen nagyban űzték ezt a Nagyerdő (Cser) lakói, pl. a csapodiak. Ezek a falusi orvvadászok számtalan babonát őriztek meg: így pl. a fegyvert asszonynak nem volt szabad megérintenie, ha mégis megtörtént a „baj”, úgy eleven gyíkot vagy kígyót mászattak át rajta, hogy a „rontást” ellensúlyozzák. Ugyanakkor a nős vadászok indulás előtt feleségük szoknyája alá nyúltak, hogy a ,,lövés”-hez majd szerencséjük legyen! Aki pedig estig kóborolt, könnyen ördögfűre léphetett: hajnalig kerülgette, mire hazatalált. Aki viszont táltosfüvet talált, láthatatlanná tudott válni, ez nagy előnyt jelentett neki a vadászatban, de az éjszakai me- nyecskézésben is. Idős orvvadászok meg voltak győződve, hogy az állatok között is van olyan, amelyik az ördöggel cimborái: az ilyen még a golyót is elkapja, sőt vissza is köpi, csak a táltoshoz megyen engedelmesen, még hozzá is dör- gölőzik! Már a római kortól űzték itt az aranyászatot, vagyis a Duna hordalékából aranyat mostak ki. (Még most is van benne kb. 1 millió kg-nyi, de nem gazdaságos a kitermelése!) Ezek az aranyászok is a céhes iparosok módjára éltek, időnként némi vagyonra tettek is szert, a legtöbb azonban könnyelműen eltékozolta alkalmi keresetét. A víz nemcsak a település rendjét és az építőanyagokat, hanem az egész gazdálkodást is maga alá rendelte. Legszembetűnőbb ez a félszilaj pásztorkodás, ill. állattartás esetében. Timaffy Lászlónak köszönhetjük pl. a tavaszi úsztatás leírását, amikor a Duna valamely szigetére hajtották a vízen át a jószágokat. Olyan drasztikus eljárást alkalmaztak, mint pl. a kőkori bölény vadászok; szakadék, ill. a meredek part szélére szorították az állatokat, azok egymást nyomták bele a vízbe, és ott csónakkal, az állatok mellett úszó kutyákkal terelték a megfelelő irányba. De a pásztorok éltek csellel is, mint pl. a szibériai rénvadászok: másodízben már csak a vezérkolompost úsztatták át a következő szigetre és a többi jószág szinte magától követte. (Sokkal nehezebb volt ennél a félszilaj jószágokat ősszel istállóba zárni!) Ezek a pásztorok sem maradtak el babonásság- ban a vadászoktól: az ördöngős vagy táltos pásztorok pl. ostorpattintással vagy egyszerűen botjukkal a karámra ütve zavarták szét a jószágot, de ez a bot egybe is tudta tartani a csordát vagy a nyájakat. A táltosok fehér-fekete bika alakjában viaskodtak, közben száraz lábbal keltek át a víztükrön! Botjuk segítségével felmásztak a felhőkbe, a Holdba is, haragjukban pedig szelet és vihart támasztottak. (Alakjuk összefonódik a garabonciás diákokéval.) 94
