Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Jékely Zoltán: Angyalfia

kötet a nem szakemberek számára is érdekes, olvasmányos könyvet jelent.

Szólnunk kell még a fényképekről, amelyeknek némelyike párját ritkítja a magyar néprajzi irodalomban. Többségük régi archív felvétel, amelyekről népviseletbe öltözött vagy öltöztetett élő és holt gombosi parasztok tárulkoznak elénk, a látvány erejével magyarázván a könyvben elmondottakat.

Illesse köszönet e helyen is a Fórum Kiadót, a példásan gyors megjelentetésért, és egyáltalán a tudományos igényű néprajzi irodalom felkarolásáért.

Reméljük, hogy a szerző tovább folytatja az általa tréfásan „gombosológiának” nevezett kutatásokat. Várjuk a népélet más területeit hasonló alapossággal bemutató újabb monográfiákat. Hadd gazdagítsák a jugoszláviai és az egyetemes magyar néprajzi irodalmat és természetesen ezeken keresztül olvasó mindnyájunkat! (Fórum, 1978.)

BÁRTH JÁNOS

3ÉKELY ZOLTÁN: ANGYALFIA

Tizennégy novellát ad közre Jékely Zoltán legújabb, elegánsan karcsú novellás kötetében. Ennyi sorból áll egy szonett is. Talán tudatos, talán véletlen ez az egybeesés, de minthogy vérbeli költővel (is)van dolgunk, ez utóbbi nem valószínű. A kötetről eddig megjelent kritikák nem is mulasztják el felhívni a figyelmet a szerző kettő, sőt több „műfajúságára”. Erre maga Jékely mutatja a példát a könyv fülszövegén: „A vers- és prózaélményeknek — hogy úgy mondjam — ihletküszöbe majdnem azonos vagy hasonló; úgy annyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel is fűszerezhetnék, vagy megfordítva; egy-egy

novellarészletet csak versbe kellene szednem

__”

Ennél pontosabban nem is definiálhatnánk ezeket az írásokat, a novellák hangulatát. Jékely novelláit olvasva valóban versélmények idéződnek fel, s egy nagy elődé, akinek a nevét mostanában — az évforduló ürügyén —többször is emlegetjük: Krú- dyé. Ám, amikor Krúdy nevét kimondjuk, gyorsan hozzá kell tennünk azt is, hogy Jékely esetében legfeljebb távoli rokonságról lehet szó, ízek, hangulatok s mondjuk ki aszót: álmok hasonlóságáról, illetve tiszteletéről, intenzív újraélésről. Krúdyról sokszor elmondjuk a közhellyé koptatott megfigyelést, miszerint hősei: „ködlovagok”, akik az álom és valóság szélén botorkálnak, illetve lebegnek, míg bele nem zuhannak valaminő szakadékba. Csak a legújabb kutatás derítette ki és fel, — s nem véletlen, hogy éppen az évforduló kapcsán, — hogy ez a „köd” nagyon is vaskos magyar valóság volt, Ady eltévedt lovasaié. Nos, amikor a Jékely- és Krúdy-párhuzamot megkockáztatjuk, akkor csupán arra szeretnőnk felhívni

a figyelmet, hogy az a magyar valóság (olykor a perifériára szorulva, máskor lírába oldódva látensen), de tovább él. Jékely novelláiban mindenképp illik példákkal is igazolni ezt az állítást. Ilyen pl. a hősök feltűnő vonzódása, szinte menekülése, az ágy és a bőven terített asztal örömeihez.

Szinte minden novellában szó esik valamilyen apropos-ból az ízekről, zamatokról, ételekről, italokról, mint ahogyan a női formákról is, de mintegy zárójelbe téve. Dehogy vitatja Jékely az ágy és az asztal örömeit! Hősei tudják, hogy mit jelentenek azok, mennyit érnek, de a végzetük valaminő fricskával mindig Tantalos sorsára juttatja őket. Olyan súlyos árat kér értük, hogy az már szinte „nem éri meg”. Azért kell ezt idézőjelbe tenni, mert ezektől a hősöktől semmi sem áll távolabb, mint éppen a praktikus mérlegelés, számítás. Életük, sorsuk a legfényesebb síneken indul, hogy egy groteszk fordulattal éppen vágyaik teljesülésével, vágyaik teljesülése legyen a kijózanító fricska, amit kaptak. „Allah azzal bünteti meg Alit, hogy megadja neki, amit a legjobban kívánt” ... A Márton hídja, Töhötöm csirkéjében pl. a címadó (paprikás) csirke lesz a hős „végzete”: megundorodván az ünnepi eledellel elfogyasztott legyektől, fergeteges gyomorrontással, sőt (mint később kiderül) sárgasággal szökik meg éjnek idején a vendégszerető (szabolcsi!) vidéki papiakból, hogy sose lássa többé csinos menyasszonyát. A történetet anekdotázó kedélyességgel mondja el Jékely, mintegy példaként a legendás magyaros eszem-iszomra, amelynek oly nagy és oly tragikus tradíciói vannak . .. A tragédia — már ti. a történeti — nem csupán egészségügyi, amely közismerten túltápláltságból fakad, nem a koleszterin, zsírok és fehérjék problémája ez, hanem egy életmódé, életszemléleté, amelyben valóban a zsíros zaft jelenti szinte az egyetlen elérhető örömet. Mert ez empirikus és — viszonylag — olcsó. Jékely hőse: Gyöngyházy azonban noha nem ellensége, elron- tója ezeknek az örömöknek, de be se éri ezzel. Van benne valami éteribb, nemesebb, megfog- hatatlanabb elem is, amit környezete életidegen- ségnek vagy köznapi szóval „élhetetlenségnek” lát, s ez egyrészt alkalmatlanná teszi arra, hogy küzdjön is céljaiért, önmaga megvalósításáért, de arra is, hogy ellenállás nélkül belenyugodjon a sorsába. Marad hát a rezignált bölcsesség, amely enyhe öniróniával mindig utólag ad értelmet a történetnek.

Sokszor az az érzése az olvasónak, hogy Gyöngyházyval csupán azért estek meg a dolgok, azért vállalkozott a mindig szomorkásán végződött kalandokra is a hölgyekkel, hogy majdan — bor mellett — legyen mit elmesélnie a szerzőnek, író barátjának. Jékely játékosan nyitva hagyja a kérdést, sejtetve, hogy ezek a történetek vele, illetve vele is megestek, megeshettek volna. S az epikában nem gyakori módon éppen ezzel: a líraisággal, az írói én „kiadásával” vonja be az olvasót is az elbeszélésbe. Nem úgy, hogy azono90