Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - MŰHELY - Vasy Géza: A mítosz valósága (Kiss Anna költészetéről)

A harmadik kötetnek már terjedelmében is nagyobb részét két játék adja: A kék ökör és A vár. Ugyanez a helyzet negyedik kötetében, a Világok ban (Históriások, Járatlanok, A játék). Ez a változás nem a lírai költő megszüntetése, hanem a három műnem elemeinek egymásbaolvadása úgy, hogy a döntő a lírai megközelítés marad. Az egy- másbaoldottság egyúttal e költészet tartalmi elemeivel is rímel. Hiszen sem a sámánizmusban, sem a középkori népi hiedelmekben nem különülnek el mereven a műnemek, sőt a különböző művészetek sem. Általánosabban: élet (nem művészet) és művészet között sincs éles határ. Kiss Anna ilyen világot teremt: művészi és hétköznapi, lírai, epikus és dramatikus alkot itt megismételhetetlen egységet. Különbözik is a régi mintáktól: ő költő és tudatában van annak, hogy művészetet csinál. S tudja azt is, hogy amit tesz, hiába érték, hagyományt nem teremthet, mivel épp összegzése egy hagyománynak — elsüllyedése történelmi pillanatában. Líránk egésze tehát megújulni nem fog tudni e hagyomány nagy erejű feltárásától, de okulhat belőle. Önként kínálkozik a párhuzam: a nemrég összegyűjtött archaikus népi imákkal és azok mai hatásával. S hogy Kiss Anna népi költő, azt épp e párhuzam is bizonyíthatja. Ami széles néprétegek tudatában évszázadokon át megőrződött, azt for- formálta át egy tudatos költő — az anyag iránti alázattal, s ugyanakkor a költői személyiség szuverenitásának érvényesítésével.

E líra legnagyobb értéke — eléggé nem becsülhető szépsége mellett —, hogy minden kételye, minden boszorkányossága ellenére is a középpontban tudja tartani a sámán felelősségtudatát. Közben több lényeges problémát kapcsol ehhez: a társadalom változását, s benne az ember atomizálódó magányát, Másképp fogalmazva: gondolati líra ez. De nem a filozófia, hanem a népi mítoszok nyelvén megszólaltatva. Zártsága, folytat hatat lansága is ebből fakad. Hiszen nem kritikai, de azonosuló a szemlélet. A kritika, az elszakadás idáig nem járt eredménnyel. A Feketegyűrű egyik záróverse azt vallja:

Búcsúzom a mesétől ráléphetek a vízre

éveim harminchárom (Visszatérő)

A harmadik kötet indítása folytatja e gondolatot: „romlik a kő a víz háta erősebb”. De a búcsúzás helyett a teljes belefeledkezést mutatja a folytatás. A játékokban boszorkányok, ördögöcskék, vásárosok, várurak, hajdúk, szép disznópásztorlányok, hegyi gamondorok, azaz haramják, szentek kísértenek otthonosan együtt az ameri- kás magyarral, a hatósággal, akinek „fején forog a kék riadólámpa” s a gátőrrel, aki beadványokkal ostromolja a tanácsot.

A Járatlanok közjátékában a játékoktól olvashatjuk a búcsúszót: „Tanultam,| okultam,! elegem van,| szélnek eresztem! az egész| istenverte! társulatot.” A szerző távozási szándéka érthető: „a kísértetnek könnyű”, de nem könnyű életrehívójuk sorsa. Ezért gyakori a későbbi sámános versekben az értelmezhetetlen szenvedés motívuma: „Világ világa asszonyt! ki taszított ki engem?” (Jelenések). Ezen átsugárzik azonban az elszánt kötelességtudás: a mégis cselekvő személyiség. Ilyenkor a költő nem magában áll: látja társadalmi küldetését (Medveének, Víztükör). A harmadik kötetet záró Egjáró a sámánság legteljesebb képe:

Kovaföldem alattam magam világra valló

kovaegem fölöttem éhségem feneketlen

mondja a kovaföldi asszony, s hétágú szolgafájának mind a hét ágát megjárja táltoslovával, hogy feljusson oda, hol a „fényességes nap van”. S az asszony itt azonosul a napszimbólummal:

72