Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - MŰHELY - Márciusi beszélgetés: Társadalmunk az igazra áhítozik (Mocsár Gábor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

is; sokfelől jött olyan jelzés, hogy ezzel a témával foglalkoznunk kell. Ez volt az első fecskéje a tanyakérdés tömeges jelentkezésének. Azóta én is Írtam, mások is írtak, erről az ügyről; hivatalosan éppen Kecskemét a legfőbb székhelye a tanyakérdés irodalmi-szociológiai gondozásának. Végül is országosan előtérbe került. Ha igaz, épp Zám Tibor könyvével kapcsolatban jegyeztem meg egyik írásomban, hogy magam is tragikus képet festettem az akkori tanyavilágról. Elmaradottság, sötétség, butaság, betegség. Most, ha visszagondolok rá, azt mondom, hogy igazam volt, mert csakis az ilyen, szinte tragikus hangú beszámolókkal lehetett a közvélemény figyelmét ráirányítani arra, hogy Magyarországon egymillió ember ilyen körülmények között él. Tehát ez is a nemzet, ez is a haza, ezzel foglalkozni kell. Akkor még egymillió ember volt, ma már sokkal kevesebb. Ez valóban fontos lépés volt. Nem mondanám azt, hogy nagy tett, mert az később következett. A mi irodalmi életünk nem homogén, s még a legkevesebb, ha ezt mondom. Tegnap Szentesen voltam egy író—olvasó találkozón, s azt mondtam, hogy író meg író az nem ugyanaz. Akit nem érdekel, az nem is reagál rá, az azt mondja, hogy a szociográfia nem is irodalom. Az érintettek közül sokan — Debrecen környékéről szól az a könyv — hozzá nem értő módon foglalkoznak a debreceni tanyavilággal, s én ezt bebizonyítottam. Olyan utópisztikus elképzeléseket akartak megvalósítani, amely őrültség, például tizenkét új falut telepíteni Debrecen határába. Akkor sem volt az ország sokkal jobb gazdasági helyzetben, mint most. Mindenhová orvosi lakást akartak, tanácsházát, ártézi kutat, kultúr- házat, mindent, ami belefér, hogy majd oda betelepül a tanyasi lakosság. Amikor kiderült, hogy ez megvalósíthatatlan, akkor meg a város szélére akarták behozni a tanyasiakat, a gazdaportákat! Megírtam, hogy nem lehet még egy gyűrűvel körülvenni ezt a nagyvárost, amely területére, fekvésére nézve ma is a világ egyik leg- térségesebb városa. Szerencse, hogy mindez nem valósulhatott meg; e kifakadások- nak az eredménye nem maradt el. Tudniillik lemondtak e tervekről, de nem jött helyettük új. Sürgettem, hogy a Hazafias Népfront vegye a kezébe az ügyet. Településszociológusok feladata volna ugyan, de azoknak nincs intézkedési joguk. Nem mondom, hogy a Hazafias Népfront kezében óriási hatalom van, de ha a legnagyobb társadalmi szervezet gondjaiba vesz egy ügyet, arra óhatatlanul figyelem fordítódik.

Szociográfiai következtetéseidből, vagy akár megsejtéseidből egynéhányat tehát igazolt az idő. Akár a tanyavilággal, akár a későbbi szociográfiákkal kapcsolatban. Konkrétan mit említenél még meg ezek közül?

Nagyképűség lenne, ha én most itt felsorolnám, hogy gondolataim túlnyomó többségét az idő igazolta, s változások is történtek. Ám nem azért, mert én megírtam, hanem a társadalmi fejlődés törvénye magával hozta a megoldás szükségét, függetlenül attól, hogy én azt sürgettem. Nem lehet azt fölmérni, hogy egy könyvnek mi a hatása, arra nincs semmiféle mérőműszer. Legfeljebb az, hogy az asztalra csapnak, itt-ott dühöngenek, aztán elkezdenek gondolkodni: hátha van valami igaza ennek az írónak. Milyen példákra gondolhatnék? Például az új gazdasági mechanizmus bevezetésekor életbe léptetett úgynevezett eszközlekötési járulék érvénye a bolti készletre is kiterjed. A boltban — falun, járási székhelyeken — árultak sört is, meg könyvet is. No most a járulékot a könyvre is éppúgy ráterhelték, mint a sörre. De ha megérkezett a faluba egy rakomány sör, annak híre ment, két nap múlva már nem volt egy üveggel sem, tehát nem kellett utána járulékot fizetni, ám a könyv egy év múlva is ott volt a polcon, s azt a járulék megterhelte. Ez ellen tüzeltem, s pánikszerűen megszüntették az árusított könyvek után a járulékot. Ez elképesztő! Ha nem tudják eladni a Magyar Irodalmi Lexikont két hét alatt, akkor rávetik az adót! Az olajbányászokról írott könyvemnek is volt következménye, de nem az én érdemem, hogy fellendült az olajbányászat. Viszont egy új presszónak az Égő arany nevet adták.

61