Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Tímár Máté: Mire a nap körbejár… (elbeszélés)

Lekapja egy torzonborz vénember pápaszemét, s álmélkodását ta-tával lágyítja. Nekifut a tíz alattiak térdéig gömbölyű labdájának, és szerencsésen át is esik rajta. A homokozó gyermekbirodalmában gyakorolni törekszik korszakos világnézetünk — egyelőre csak távoli célként emlegetett — legfelső fokát, és birtokolni azt, amit szükségesnek ítél. Egy szöszi fiúcska lapátját, vödrét, rézhajú leányka tulipándíszes játéktaligáját, cigényfekete ikerpár bádogformáit, melyekkel éppen teához való csemegéket sütnek. A pelenkás társadalom azonban nemigen tart előbb, mint a szülei, és kiüt az osztály harccal keveredő belháború. Vitézünk ad is kap is, fellökik, a más hasára térdel, s végezetül basszussal szolgál a kórushoz, amikor már a felnőttek folytatják a küzdelmet, a vödör helyett egymás szülőanyját, a taligáért földművelő származását, a homokformákért elmebéli állapotát emlegetve. Pedig ekkor már szó nélkül Áronkához vándorolnak a „causa belli”-k, a rézhajú leányka, se szó, se beszéd, orcán csókolja, miközben az „agresszor” úgy öleli a derekát, mintha rezgőscsárdásra ragadná.

Elharangozzák Hunyadi János delet jelző örökös tisztességét, a körök azonban csak módjával lustulnak, ha a mosolygás, s a fürge szavak madárkái ritkábban röppennek is az újuló bokrok sátora alá, vagy fel az azúros végtelenségbe, ahol a sziporkázó napfény szinte-szinte pezsdíti az ájert.

Á fiatalember észrevehetően fárad, ásítozik, olykor gyökeret ereszt, fel-fel kínálkozik, sazt is nehezen győzi cérnával, míg a híd alatti reszelős hangú bácsi „eltéveszti” a ta-ta-tát, s a jeladásként lobogtatott Esti Hírlapból ilyesmiket hörög: Kádár János az NDK-ba érkezett! Lebuktak a sörösök! India nem akarja Indirát!

Hanem ekkor már ködbe borul a világ!

A felvonóban álltában szunyókál, az ajtó előtt a lábtörlőre térdel, s ha nem lenne olyan csábító az a kacagó kislányfejes konzervpapi, melyhez a mamma még tojássárgáját is kever, meg a szájbolondító reszelt alma, alighanem menten vízszintes testhelyzetben dicsérné az Urat. így azonban csak az utolsó falattal a szájában aluszik el, a világrahozó anyai ölben, ahol, ha érzékelni tudná, a láthatatlan kistestvérke rug- kapálós híradásait is vehetné, s vagy öt óráig nagylelkűen kimenőt mér a szüleinek, varázsolják vissza másnak is megmutatható állapotába a lakást.

Hiszen jelen van ő úgyis. Ha a testvérkének nevet keresnek, az övéhez rímeltetik. Ha mos, vagy mosogat a mam-ma, reágondolva dúdol. Ahogy a ta ta is ároni ihlettel rója egymás alá a sorokat, tőle kapván hozzájuk ajándékul a csendet. Csak annak az összedrótozott telefonrikácsnak forrna bé a torka, s ne zavarná meg a boldog ejtőzést, bal oldalán a hasából zenélő Maruszjával, jobbjában néma Piroskával, aki méghozzá a távoli székely nagymama, és a csalogányhangú kolozsvári nagynéni nevét viseli. Mert ha csendben marad, úgy kacagva ébredünk, mint aki álmában mézet nyalt, vagy megcsalta a feleségét. Hétszavas, kétlábonfürge értelmező szótárunkat használva kivárjuk a soros almapapit. A képernyőhöz rohangálva megcsodáljuk bukfencező Maci műsorát is, sőt utánozzuk a testgyakorlás hajlongásait, míg a mam-ma papucsán, vagy a ta-ta-ta kinyújtott lábain hasra nem borulunk.

Áronka minden este kinyílik, mint a napfényre szemérmes virágok. Ilyenkor semmi se számít, mert anélkül, hogy évtizeden bévül megismerhetné Arany János szalontai remekét, melyben „mintha lába kelne valamennyi rögnek”, s a gazda is, bészegve a napot „leül, hogy nyugossza eltörődött testét”, (különösen országjáró nap után, vagy, ha kapált a szépvölgyi kertben), ekkor kapcsolódik az összefűző szeretet legháborítatlanabb áramkörébe a család. A kedves vendégek se zavarják, őúrfiságának szárnyakat adnak, s még a képláda se rongálhatja harmóniáját, mert akkor Áronlegény dá-dával tegezi, és cipősámfával kalapálja, míg szinte belevakul.

25