Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Tímár Máté: Mire a nap körbejár… (elbeszélés)
TÍMÁR MÁTÉ MIRE A NAP KÖRBEJÁR... Napjainkat általában Áron fiam kezdi. Mikor az első napfény szivárvánnyá szépül a Duna-parti sétakert tápászkodó zöld újulásának csillogó harmatcseppjein, őkelme ébrenlétbe nyújtózkodik. Örökmozgó lábacskáit a hálózsák fenekéhez rúgja, két karja keresztformába, szája az egészséges ásítás teleszájú o-betűjébe kerekedik, s száz villanásával beszédes két szeme úgy pásztáz körbe-karikába, mintha először fedezné fel a világot. Hálótársait, a fejétől, díszeitől fosztott Maruszja babát, a csipogó gumimajmot, a piros nyuszit, s talán még azt a mesehős, kosaras Piroskát is, akiből bizony kirágta a sípot. Mindezeknek utána a rácsba kapaszkodva legyőzi az átkozott rabtartó, a hálózsák komisz ellenállását, mellyel visszaborította legalább tízszer, felül, s a látvány után most már a hangok egymásutánjára figyelmez. A szomszéd ház turbékoló galambjaira, a párját hívó balkáni gerlicére, aki megint az ablakunk virágládájában szemlélgeti a fészekrakásra alkalmatos sarkot, de legteljesebb figyelemmel a láthatatlanul fütyö- résző rigóra mégis, mert azzal párbeszédbe is elegyedik. Ta-ta! — mondja neki leggyakrabban használt, és általában reám vonatkozó szavát, melyet megszámlálhatatlan hangárnyalattal, mosolygással, taglejtéssel cicomáz, mindenkori hangulata szerint. Ezúttal ismerkedő előzékenyen, s közben — mert ügyesebb jobbját sikerült kiszabadítania a zsákbörtön vállpántja alól —, addig sokszorozza biztatásul, míg a bal is lerázza magáról a béklyót: Ta-ta, ta-ta-ta, tatatatatata . . . De a varázsige a továbbiakban is segít... Megmarkolja a rácsot, talpa alá tiporja a bosszantó ruhaneműt, s ha nem rántja vissza a súlypont, botlasztja ülőhelyzetbe valamelyik nemtelen játék, a mam-ma, mam-ma-ma, mamamamamama következik, az ösztönös szeretet beléje hangszerelt kedvességével, ragyogó szempillantások kíséretében. Mert ha visszakényszerül, akkor a dá-dá, dá-dá-dá, dádádádádá előzi meg, súlyos ökölcsapások kíséretében, és zenélheti a keservest Maruszja, csipoghat a majom, a nyuszi, néma Piroska pedig oltalmazhatja a karján lógó kosarat, melyben erdőlakó öreganyjának vinné a jó falatokat — izgalmas farkasveszedelem árán. Ez azonban mind, mind csak közjáték így is, mint a Kocsonya Mihály házassága a fennkölt iskoladrámák szüneteiben. A babák jól kikapnak, feleselésük hatványozza a rügyező erőt, s a tizennegyedik hónapos kisember, a tizenkét kilogramm, tizenhárom és fél fogacska, s hét anyanyelvi gyémánt birtokosa, tovább ostromolja a felfedezésre érdemesnek ítélt környező dolgokat. Kirángatja a televízió csatlakozását, ami ott érintkezik éltető leikével az ágyacska fölött. Riadót veratöbb kilós kézikönyvek állványának oldalán. Gyomlálni kezdi a heverő csergetakarójának bozontos gyapjúszálait, és az ágy rácspálcáinak is nekiveselkedik, mintha emlékezne arra a boldog időre, amikor a szeretetkarám megerősítése előtt, pontosan esztendős korában, egyszer sikerült két rudacskát kifeszítenie, s úgy találtunk reá, az íróasztal mögött, amint éppen telefont szerelt. A lerángatott „házirikács” elrepedt burkolattal hevert a szőnyegen, a membrán pedig a fiatalúr fogait próbálta, ugyan milyen kárt tesznek benne. A fészek azonban ezúttal ellenáll, az óramutató útközben a hét meg a nyolc között, a főpapok és írástudók névrokonában pedig mocorogni kezd az a megfoghatatlan nagyhatalom, amit száz nyelven is azonos hiányérzettel szenvedünk. Az éhség! 22
