Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Ódor László: Beszélgetés Jékely Zoltánnal erdélyi költő-elődökről, költő-társakról
emlékeznek róla ... Nincs itt valami titokzatos ellentmondás? — töpreng az ember, nem is mint irodalomtörténész, csak mint jámbor olvasó. Újabb versei révén BART ALIS JÁNOS mintha jobban benne volna a magyar irodalmi tudatban. Természetközeli lírájából alighanem a korai verseihez kötődünk inkább. Csendes költői forradalma bizonyára hatással volt egykor a fiatalokra. Valóban így van. Ezek a bukolikus versek, melyek hallgatva úgy hatnak ránk, mint valamilyen szétmorzsolt ütemű ősi disztichonok szabados továbbélései, tárgyuknál fogva is erősen az ifjú szívekhez szólották. Program is lüktetett bennük, hol kimondottan, hol kimondatlanul: a földhöz vissza! Megtartani, megművelni, elfordulni a várostól, a változott világtól! Bartalis emberi alakja — az örökifjú, majdnem legényes karcsúság, optimizmus, székelyes dallamú, halk beszéd s valami földszagú tisztaság: csak emelte verseinek hitelét. Még akkor is, amikor a negyvenes években, fehér könyvtáros köpenyben láthattam naponta a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban —ahol kollégák voltunk — s már rég feladta hiábavaló küzdelmét a hálátlan alsókosályi földdel. Milyen folytonossági jegyeket lát a lassan hatvan éve „külön élő" romániai magyar irodalomban? Az erdélyi magyar líra a múltban csakúgy, mint napjainkban: az ott élő magyarság legfontosabb életmegnyilvánulása, „lélektörténete”. Hangulataiban, rezonáciáiban jeladás és üzenet a közérzetről, mely napjaikat, éveiket meghatározza. Stílusjegyeiben a magyarországi, romániai és távolibb áramlatokkal való kapcsolat mindenkori fokmérője egyszersmind . . . Egyéni színek határozottan ki-kiütköztek ebből a lírából, a múltban is ... az újat benne valójában a megváltozott viszonyok, a kisebbségi sors megfogalmazása jelentette — vagyis nem annyira formai, mint inkább tartalmi volt. Amennyire a témát ismerem, így van ez napjainkban is. A közérzet jeladásai azonban ritkábbak, és elvontabban bukkannak fel, vagy ködösebben, esetleg jelképekben — s ennek alkalmasint nemcsak a világszerte megváltozott formanyelv és kifejezésmód az oka . . . Köti-e a tragikus sorsú Szabédi Lászlóhoz eleven emlék? Számos és változatos emlékem van Szabédi Lászlóról. Kezdem azzal, hogy 1940 májusában, amikor még nem ismertem őt, egy költeménye Budapesten rendkívül meghatott. Rögtönzött versben akartam ezt a megilletődést közölni vele — de töredék maradt, nemrég találtam meg egy akkori naptárban. „Szabédi László! Zengő nevedet belesóhajtom most a messzeségbe . . . Szomorú versed megkönnyeztetett, a mélybe sújtott... Mennyi fájdalom, mennyi tiltakozás, könnyetlen jajgatás, véghe- tetlen emberi bánat!” Ennyi maradt belőle. Másfél év múlva, Kolozsvárt, kollégák lettünk az Egyetemi Könyvtárban, s munkatársak a Termés szerkesztésében. Az aszketikus arc, öltözködés, a szikár testből, a mélyen ülő zöldeskék szemből izzó akaraterő, a szigorúság és kérlelhetetlenség magával szemben is — néha megborzongatott. A végzetét hordozta, saját, önégető máglyáját ez a kálvini arcélű unitárius... 46-ban búcsúztunk el, Udvarhelyen, apósa, Tompa László tornácán: a máglya tüze kicsapott, megperzselt — úgy éreztem, mindenképp örökre búcsúzom. Földi pályája 1959-ben a vonat kerekei alatt fejeződött be. Kereste a halálnak ezt a formáját. .. alig huszonnégy órával azután, hogy a kolozsvári magyar tudományegyetem önállóságának hirtelen befellegzett... vagyis nemcsak verseivel érdemelt magának helyet a tragikus magyar íróárnyak között, József Attila közelében ... Tragikus halált élt a közelmúltban Horváth István is. írásaikból is láthatóan közel állottak egymáshoz. Igen Horváth Istvánt 1941-ben ismertem meg, egyetemi altiszt korában, Kolozsvárt. Amikor munka után a hosszú szürke köpenyt levetette, fehér háziszőttes inge, 18
