Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Ódor László: Beszélgetés Jékely Zoltánnal erdélyi költő-elődökről, költő-társakról
ÓDOR LÁSZLÓ BESZÉLGETÉS JÉKELY ZOLTÁNNAL ERDÉLYI KÖLTŐ-ELŐDÖKRŐL, KÖLTŐ-Tá(?SAKRÓL’ —Szülőföldje régi s mai verses szavairól, a láthatatlan írás üzeneteiről s az üzenőkről, elődökről, társakról kérdezem ma Jékely Zoltánt. Költőcsaládba született, Áprily Lajos fia. Nagyenyedi és kolozsvári gyermekeskedése és ifjúsága idején volt kibontakozóban az erdélyi, a romániai magyar irodalom, 1935-ben, 22 évesen az elsők közt ön írt áttekintő tanulmányt róla. Hogyan, milyennek látta az édesapja körében megjelenőket; úgy is kérdezhetem, kik jelentették akkor a kamaszodó Jékely Zoltán szemében az élő irodalmat? — Hogy csalódás senkit se érjen: előrebocsátom: mint általában az emlékezők, csak szubjektív lehetek, méghozzá a gyermekkori és ifjúkori élmények befolyásoltja — tehát távol az objektív irodalomtörténész szemléletétől. Enyeddel kezdem ... Az első költő, akit közelünkben, a harmadik szomszédban láthattam, költőnő volt: Berde Mária. Hófehér arcú, koromfekete hajú, bánatos szemű fiatalasszony. Szép kertben, zsindelyfedelű filagória előtt heverészett, napozószékben, nagykendőbe burkolózva. Kezében könyv, jegyzetfüzet; olvasgatott, írogatott. Enyedre utókúrára jött, a régi tanári házba, ahol gyermekkorát töltötte — egy tüdőszanatóriumból. Apám nagyrabecsülte; talán hálás is volt neki; ismerték egymást még a kolozsvári egyetemi évekből; Enyeden első biztatói közé tartozott... Ugyancsak Enyeden láttam előszóra költő és szerkesztő Szentimrei Jenőt. Akkoriban járhatott nálunk, amikor az Áprily álnéven verseket küldő ismeretlen enyedi költőben Jékely Lajost, a Bethlen kollégium tanárát felfedezte ... Reményik Sándor is Kolozsvárról érkezett, 1923-ban, látogatóba, Enyedre. Nálunk kapott szállást. És a Ház elől indultunk, vidám hölgyekkel tarkított társaságban, a közeli Érchegység egyik szakadékos patakvölgyébe, pisztrangász kirándulásra. Körülbelül ők hárman voltak, akik Enyeden, már mint ismert írók és költők, látószögemben felbukkantak. De arról, hogy a ’’kibomló erdélyi irodalomról” van szó, kölyökfővel vajmi halvány fogalmam lehetett. Ilyesmire, vagyis fokozatos tájékozódásra az erőre kapó erdélyi magyar irodalomban csak Kolozsvárt került sor, 1926 után. Itt a leggyakoribb költővendégünk Reményik volt. Nem egy verse családtagjaimnak szóló ajánlással látott napvilágot. Ezeknek máig is őrizzük a kéziratát... És még mint kamasznak, alkalmam volt meg-megcsodálni Dsida Jenőt, a dandyt, girardikalapban, vastag sétapálcával, hajtókáján frissen szedett virággal. — Ki volt szemében a „leginkább költő” közülük? — Reményik Sándor, kétségtelen ... A magányos férfisorsra kárhoztatott költő valósággal kereste a nyüzsgő családi életet, s ezt minálunk, a Farkas utcai tanári házban vagy Makkaiéknál, a Király utcai püspöki palotában éppúgy megtalálta, mint a szamos- parti kis kerti házak kdrül ... Végtelen gyöngédsége jóvoltávól gyermekek, női családtagok iránt, s hála magányos sétáinak az utcákon, a Sétatéren vagy a Szamosparton, továbbá nagyon népszerű, egyházi és világi alkalmakkor szavalt verseinek hála: őbenne tiszteltem az igazi költőt... De hovatovább más-más okokból, Dsida Jenő is hasonló * * A Kossuth Rádióban 1978. szeptember 17-én elhangzott A láthatatlan írás című műsor bővebb változata. Szerkesztette Simon László. 16
