Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Sántha György: Naphívás
SZEMLE SÁNTHA GYÖRGY: NAPHÍVÁS Az irodalom különös csillagvilág: vannak állócsillagai, üstökösei, távoli-halványfényű bolygói, elfelejtett égitestei. Sántha György költőt — kit számon tart a Magyar Irodalmi Lexikon, de az irodalmi közvélemény csaknem teljesen elfelejtett — négy esztendővel halála után nem búcsúztatja a régi barát, az azóta ugyancsak elhunyt Féja Géza, hanem feltámadását, költői újraéledését ünnepli. A magyar vidék aXX. században sem dédelgette az ott élő költőket: Juhász Gyula is a „végeken” élt, a messzi Tomiban, Ovidiusként, távol Rómától; Gulyás Pált is „leteperte a távolság”, s tudta, hogy „gyalog vándorlunk fel az égbe, / hol a csillagok alszanak.” Sántha György még nagyobb magányban és még kisebb hatósugarú irodalmi közegben élt Kecskeméten. Valószínűleg maga is érezte titkon a főváros hiányát, a kecskeméti költő-sors Katona József óta ismert kegyetlen visszhangtalanságát. Ezt az 1934-ben írt versében is érezteti, amikor a városháza előtt elhelyezett, Katonára, hirtelen halálára emlékeztető kő felavatásakor ezt vallja: „Itt roppant rá a Tér hármas fala, / és összeomlott a Bánat maga: / magányos csillag, kit az esti ég / szül és a Melindátlan semmiség.” De nem tudott elszakadni Kecskeméttől, a jakabszállási szőlőjétől, gyümölcsösétől. Ne értsük félre: a földhöz közel élő gazda és a messzi távolra pillantó költő ugyanaz. Nem nyomta el a költőt a vidéki léthez a két világháború közötti időben hozzátartozó gazdálkodás. E kettő együtt élt benne. Sőt e földközeli magatartás ki- bontakoztatója költészetének. Sántha György költészetének egyik csúcspontja a harmincas évekre esik, ekkor jelenik meg A toronyőr és az Arany homokon nomád felhők alatt című verskötete. Ez időszak egybeesett a magyar népi írók nagy korszakával. Maga Sántha is személyes kapcsolatban volt velük: Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Féja Gézával, Sinka Istvánnal. Mégis a baráti szálak ellenére nem tudott hosszan tartóan kitörni vidéki létéből, csak ideiglenesen figyeltek rá, az irodalmi élet perifériájára szorult. De igaztalanul. Mert Sántha György ekkor a magyar népi mozgalom költészetéhez tudott hozzátenni egyéni színeket, mert eredeti lenni. S épp az Erdélyi Józseftől vagy Sinka Istvántól elkülöníthető hang, az alföldi táj paraszti világát olykor kozmikus távlatba helyező költői látásában érezzük igazi erejét. Az Erdélyire sokszor jellemző népdalszerűség vagy a Sinka által kedvelt balladaforma hiányzik Sánthánál: ő a népies életképet oldja fel a gondolatisággal, az egyéni érzelmekkel, a keleties színekkel. Az alföldi puszta világát figyeli: az ott élő nincsteleneket, a munka hétköznapjait, a táj és az évszak szépségét. A költőnek nem az idillbe menekülés lehetősége a jakabszállási homokvilág. Ő mindig együtt látja a tájat és az embert: a cséplőgépnél dolgozókat, az öngyilkosságba menekülő leányanyát, a birkapásztort, a parasztok éhségét. Bartalis János kosályi földjén például a rétkaszálás képeit fogja össze különös hullámzásé szabadversében. Sántha György az „asztagtemp- lomok” épülését, az alföldi disznótor pogány vonásait, az eléggé meg-nem-énekelt itteni kánikulát, az aratók új rendeket vágó „ősmozdulatát” figyeli. Az alföldi parasztember mindennapi élete rajzolódik ki előttünk az olykor életképszerű elemeket magában őrző versekben: a kenyérszegés, az itatás, a gyaloglás, a favágás pillanata. Teljesen egyet lehet érteni Féja Gézával, aki Sántha György Disznóölés című versét emeli ki. A merészen új sorokba tördelt versben a sötét decemberi reggelen a,.pokoli pogány sírást” veszi észre, a gőzölgő vér pirosát, a pernye illatát, a tűzben alvó Istent. Újra és újra a „sámáni varázst” érzi, a szél pedig „Goromba Garabonciásként” ropogtatja a háztetőt. S e nábobi gazdag étkek nem felejtetik a Móricz-kortárssal az éhséget, „a komor és sötét Nincsen parancsol” S az örök rebellis költő is mordul egyet a „gálád világra,” a „farkcsóváló politikára”. Közbeékelve olykor a nagyobb távlatok igézetét: „a mindentfenntartó egység / össz- hangos csillagzenéjét, a békét". Hasonló versszerkesztéssel él a költő nem egy alkalommal: a borpincéről írva a táguló tér árva csillagáig jut el (Pincében); a tücsökről az Ég tücskei, a csillagok jutnak eszébe (Tengerihántás); a lélek rezdüléseiről a mindenség (Kiáltás a' lélekrádión); merész ötlettel veti össze a dinnyét a Földgömbbel (Görögdinnye); a lélektől lélekig vivő utat kereső Tóth Árpád a messzi Sziriusz csillagot figyeli, Sántha népies színnel keveri ezt; „fölcsillan valahol / egy Siriusfényű Jánosbogár” (Augusztusi éjszakán). Méltán hívják fel többen is a figyelmet Sántha költészetének mitikus természetlátására. A táguló tér, a végtelenség, a csillagok, a messzi fények mellett mindig táltostüzet lát (Bajcsy-Zsilinszky Endrének), szomorúan vagy vidáman felcsendülő keleti dallamokra figyel (Tengerihántás), az alföldi sík pogány végtelenségéről is (Ferkó), a szerelmi vallomás barbár, ősi színeit idézi (Ragyogó pogány oltár). Aki ennyire közel van a természethez, aki végigéli mind a négy évszakot az alföldi pusztán: az tud többet látni és láttatni belőle. Sántha bátran veszi elő újra a tavaszi megújulás csupa-moz- gás témáját — Ady Májusi zápor utánját idézve. Máskor szinte a régi debreceni költők, Csokonai és Fazekas botanizáló, a növényeket emelkedett 87
