Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Hoppál Mihály: Deviáns magatartás és etnikus hiedelemrendszer
használjuk —, mint kollektív memória őrzi a társadalmi újratermeléshez szükséges ismereteket. Ezek az ismeretek szövegek formájában, a kultúrára jellemző szövegek alakjában őrződnek meg. A közösségi tudat ilyenformán úgy működik, mint a kultúra „hosszútávú emlékezete”. A szövegek együttesen a vizsgált kultúra legelvontabb modelljét alkotják. Más szavakkal ez a modell a kultúra világképe. — Nem szűkítjük le a világkép fogalmát a kozmogóniai elképzelések körére (bár ezek alkotják a modell gerincét a vallási képzetekkel együtt), hanem az egész rendszert, a teljes hiedelem- rendszert magát tekintjük a kultúra modelljének. Ez az előfeltevésünk azon a közvetlen, a terepen gyűjtés közben szerzett tapasztalati tényen alapul, hogy a hiedelmek szabályozzák a közösség tagjainak mindennapi viselkedését. Ehhez kapcsolódik az a rendszerelméleti tétel, amely szerint egy rendszer minden jó szabályozója egyszersmind modellje is a rendszernek. Továbbvíve ezt a gondolatot, hozzátehetjük, hogy a hiedelemrendszer nemcsak azt modellálja, hogy mit hisz a közösség, nemcsak elrendezi az egyénben a hiedelemtudást, de azt is modellálja, hogy miként kell (és miért kell) hinni, cselekedni, viselkedni egy adott köznapi, ill. ünnepi élethelyzetben. A hagyományoknak nevezett hiedelemrendszer talán éppen azért volt hatásos, mert az élet minden apró mozzanatára meghatározott cselekvési programot adott, „előregyártott” döntési mintákkal segítette az egyént. Lássunk néhány példát a hiedelemrendszer működésére. Még 1968-ban jegyeztem le a következő elbeszélést a Heves megyei Visontán, a hatalmas külszíni szénbánya és a hőerőmű tövében: „Még akkor kisszerű lány vótam ... egyik délután odajön az udvarunkba egy nagydarab ember. Köszönt valamit és azt mongya édesanyámnak: „Néni, adjon egy kis tejet!” — Mongya az édesanyám: Fiatalember ilyenkor, ünnepnap, elhordják, nincs egy findzsával se!” — „Egy italt sem tud adni?” — „Adnék, de nincs!” — „Majd adna egy félóra múlva!” — mondta. Nem is telt el annyi idő, olyan szél kerekedett, hogy a nagy fákat, meg a tető hajzatot leszaggatta. Mondta is édesanyám: „Örzse, mért nem adtál neki, ez garabonciás diák volt!” Más adatközlők magyarázatképpen hozzáfűzték, hogy: „Aki foggal született, az garabonciás, az a felhők közt ment” vagy pedig: „Azt úgy is mondták, hogy amikor nagyon nagy szél fújt, abba a nagy forgószélbe’ van a garabonciás” (Hoppál 1976:120). Máshol ugyanezeket a történeteket a táltos vagy a boszorkány személyével kapcsolatban mondják el. Érdemes megfigyelni az elbeszélésben, hogy milyen apró jelekből vonják le a következtetést: ez a valaki különleges képességekkel bír (vihart kavar, viharos szelet tud támasztani). Foggal vagy burokban születik, vándorként pedig tejet kér (ez is deviáns?) — mindenesetre annak értelmezte a falusi nép. Érdekes továbbá itt az is, hogy a korábbi pogány táltos helyét újabban s valószínűleg délszláv hatásra a „garabonciás diák” vette át. A különleges képesség, a tudás tehát ezen a fokon egyfajta devianciaként értelmeződik. Mintahogy a falu társadalmától külön álló személyként tartották régen nyilván a gyógyító asszonyokat és a bábákat — hiszen tudtak valamit, amit a többiek nem: gyógyítani, vagy néha csak kuruzsolni, füvekkel vagy ráolvasással varázsolni! Gyakorta boszorkány hírébe keveredtek. A boszorkányokról pedig azt tartották, hogy különböző alakba tudnak átváltozni (békává, lóvá) vagy akár forgószéllé. Erdélyben úgy tartották, hogy a forgószélbe bal kézzel kell belevágni a bicskát, baltát vagy a vasvillát. Visontán pedig, hogy a boszorkány az ajtón be ne jöjjön a kulcslyukon, a kilincsre felakasztották az .olvasót’(a rózsafüzért). Minden képzelethez — mint láttuk — valamilyen cselekvés elvégzését is hozzárendelte a társadalmi parancs és megszokás. Például a boszorkányokhoz később a boszorkányüldözést is. Nyugat-Európában ezreknek a máglyahalált — nálunk az 1700-as 45
