Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
bával, egy az asszony az urával — tartja a helyi közmondás. (Kissé emlékeztet a hasonlóan szigorú indiai kasztszabályokra.) A „mozgóképek” közül elegendő itt a temetési szertartások egyik mozzanatát: az udvaron történő búcsúztatást említenünk. A házból lábbal kifelé vitték a halottat — az is megszabott volt, kik vihették —, és az udvaron szintén lábbal a kapu felé ravatalozták fel. A halott fejénél asztal állt, ott volt a pap, a kántor és a család minden férfitagja. A koporsónak a ház (pitvar) felőli oldalán sorakoztak a nők, a külsőn pedig félkörben a gyászoló közönség, akik „úgy látják maguk előtt a pitvarból kilépő női családtagokat, mintha (azok) valami színpadra lépnének . . . Éppúgy meg is van szabva minden tennivalójuk ...” (Luby Margit: A parasztélet rendje. Bp. 1935. 186—187. oldal.) Az élet szinte minden területét átszövő „já- ték”-szabályokat persze azért nem mindenki tudta, és nem is egyszerre sajátították el ezeket, később sem kivétel nélkül tartotta meg mindenki. Nagy volt a helyi és a koronként is változó különbség, s az ellene való lázadozás is, legalábbis fiatal korban. Minden érzelmi, a társadalomban való betagolódás és egyéb — társadalmi, vagyoni stb. — különbség ellen a legények tiltakoztak legjobban, az ő ellentéteikben, verekedéseikben csúcsosodott ki mindez. Tiszántúl, főként pedig Szabolcs, Szatmár és Bihar éppúgy a „verekedős” vidékek közé tartozott, mint szinte az egész Viharsarok is! Ürügynek elegendő volt itt egy legény más faluba való jószándékú látogatása, esetleg csak egy más faluvégi legény felbukkanása, hogy máris tömegverekedés törjön ki! A bálok táncrendje éjfélig kötött volt, utána azonban szabad volt a vásár, és a legtöbbször éppen emiatt tört ki a verekedés! De elegendő volt még a jelentéktelenebb ok is, pl. ha valaki előtt ököllel az asztalra vágtak, sőt ha nem a pohár szélét, hanem csak a fenekét ütötték oda a másikéhoz koccintáskor! (Érdekes, hogy verekedés közben a lányok passzív nézők maradnak, a feleségek és az anyák viszont bősz oroszlánként vetették magukat a küzdelembe övéik oldalán!) A lassan átalakuló társadalom Az 50-es években kissé még idő előtt éppen itt, a Tiszántúlon kezdődött a tsz-ek szervezése, később azonban a gazdaságilag fejlettebb Kis-Alföld vált a szövetkezeti mozgalom bázisává. Ma már itt is mindenütt közös a föld, sőt éppen itt tűnnek el leggyorsabban a tanyák és a legdinamikusabb a falvak és a tanyaközpontok szerveződése is. A településszerkezet ezt sokhelyt elő is segíti, hiszen pl. a nyírségi bokortanyákon gyakran 8— 10, sőt olykor 40—50 szállás is tömörül egy helyre, úgyhogy csak tovább kellett ezeket szervezni. Lassú ütemű viszont az iparosodás, különösen Szabolcs és Szatmár maradt hátra, ahol különben a tsz-mozgalom és a gazdasági szakosodás megerősödött; hasonlóan kissé vontatott Bihar fejlődése is. Hazánkban egyébként naponta 1 millió, hetenként pedig kereken 300 000 munkás ingázik, és ez utóbbiak nagyobb része Szabolcsból és Szatmár- ból kerül ki, ahol mindig is legnagyobb volt a szegénység és a népszaporodás, és legjobban pusztítottak a népbetegségek is. így a helybenmaradó- kat a „jóléti alkoholizmus”, az ingázókat pedig a vándormadarakra jellemző, máról holnapra szóló életvitel veszélye fenyegeti. A Felső-Tisza vidékén élt talán a legnagyobb tömegben a hazai cigányság is, melynek betagolódása a jövő feladata, így egyfelől a Bodrogközben pl. az átépült házak hivalkodó vaskerítés-csodái, másfelől viszont viszonylagos tudati elmaradás tapasztalható. Mindezek a mai irodalmi szociográfiák kedvelt témái. A kelleténél valóban ma is tovább élnek a feudális maradványok, miközben a tsz-tagság görcsösen polgárosodni igyekszik, és egymással vad versenyben is van. A régi maradványok oly szívósak, hogy az előnyös helyzetűek mégis sokhelyt kedvezőbb körülmények között dolgoznak, egymás között is nagyobb az összetartás, mint a valamikori alsóbb kategóriákkal; egyáltalán nem lehet azt sem még elmondani, hogy a végzett munka meny- nyisége és minősége lenne a mérce! A bihari Kö- rösnagyharsányban mondta pl. az egyik hajdani agrárproletár: „Meg vagyok elégedve, le a kalappal a rendszer előtt! Csak az még mindig a baj, hogy most is sok a hajcsár meg az ingyenélő naplopó.” (Varga Dávid: Paraszti rétegződés a periférián. Forrás, 1979. aug. 44. old.) Csontkupáncsok, bőrsallangok — szi- ronyozás és pillangózás Említettük, hogy az alföldi népművészet elsősorban mezővárosi jellegű és időben megelőzte a környező tájakét: korábban kialakult, ennek megfelelően hamarabb is elhalt, inkább polgárosodott, mintsem falusiassá vált volna, mint egyebütt. így a néprajzi kutatás megindulása idején az Alföld, azon belül is elsősorban a Tiszántúl — Szabolcs és Szatmár már nem annyira — szinte dísztelennek és ridegnek tűnt, holott nem sokkal előbb az itteni mezővárosokban is százával dolgoztak, művészkedtek a mesterek; egy-egy nagyobb helység pedig — mint amilyen pl. Debrecen is volt — szinte minden szükséges iparcikkel ellátta közeli és távolabbi környékét, és ezeknek az áruknak többsége művészi kivitelű volt! E nagyobb helységek stílusát kellő figyelemmel ma is meg lehet ismerni, így pl. a mezőtúri, tiszafüredi,^karcagi edényekét, a békéscsabai, debreceni színes bútorét, a debreceni, bihari és a kun cifraszűrét stb. A századfordulóra a népművészet itt csak kisebb „hófoltokban” maradt fenn, míg most legutóbb ismét megkezdődött másod vagy inkább harmadvirágzása, a városi, külföldi szükségleteket kielégítő népi iparművészet kialakulása. A Tiszántúlon a legtovább éppen az egyik legrégiesebb művészeti ág, a pásztorművészet maradt fenn, azon belül különösen a bőr- és csontműves- ség, bár ezek egyike sem sorolható egyértelműen, 91
