Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
A Tiszántúl volt az új hit, a szabadságmozgalmak, a művészetek és a tudományok folytonos megújulásának egyik fontos területe, de gazdasági-társadalmi fejlődése utóbb kissé megkésett és nem mindig sikerült élvonalban maradnia. Még nagyobb volt a lemaradás Szabolcs-Szatmár esetében, melynek „alsó” világát már az előbb bemutattuk, a felsőbb rétegeket azonban érdemesebb Krúdy Gyula szavaival jellemezni: „A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak és ahol mindig- mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni . . . Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt hortyogott, ásítozott unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott a legtovább . . .” (Idézi Erdész Sándor: Nyírség. Bp. 1974. 31—32. old.) Ha olykor rokonszenveseknek tűnnének is ezek a megkésett alakok, olvassuk el pl. Móricz Zsigmond megrázó írását a századeleji szatmárököritói tűzvészről, melyből a népet felülről is közömbösen kezelő hivatalnoki, dzsentri réteg bűnös nemtörődömsége derül ki. Valamivel népközelibb voltaszatmári kisnemes- ség, köztük elsősorban a kálvinista szent: Kölcsey Ferenc, kinek személyét és emléktárgyait éppúgy több helység vallja magáénak, mint Homéroszt is, de hasonló vetélkedés folyik Petőfi kurta kocsmájáért is. Ez az apró dzsentri (Mikszáth kifejezése) sok esetben maga is „népként” élte egyszerű életét. A parasztélet rendje Luby Margit 1935-ben megjelent hasonló című „sikerkönyve” óta éppoly sokan választják újra ezt a címet könyvük egyes fejezeteinek, mint ahogyan számos követője van Györffy István Nagykunsági króniká-jának és Kiss Lajos A szegény emberek élete c. művének is. Luby Margit címválasztása jellemző: a parasztságon belüli és az úri osztállyal szembeni ellentétekkel ő nem foglalkozik, ellenben a feudális életvitel és társadalmi rend szinte minden maradványát gondos megfigyelés alá veszi. Nem véletlen, hogy elsősorban szatmári megfigyeléseire támaszkodik. A kunok és a hajdúk, valamint a debreceni és a hasonló mezővárosok társadalma látszólag — helyesebben : kifelé — valóban egységes volt, a külső elnyomókkal szemben szinte sündisznóállást alkotott, miként a hajdúvárosok valamikor csakugyan palánkkal vették körül katonatelepüket az ellenség ellen. A falakon belül viszont századok óta annál elkeseredettebb küzdelmek dúltak, mégpedig szünet és fegyvernyugvás nélkül! Csak az igazán kicsi falvak osztályéilentétei éleződtek ki kevésbé, és gyakran a falvak közötti ellentétek (pl. „aranyos” Matolcs, szegény Tunyog) formáját öltötték, ill. a feudális patriarchális maradványok a magánélet síkján (köszönés, érintkezés, illem, házasodás stb.) tartották fenn ezeket. Az ilyen feudálisfalvakban a pap-és úrtisztelet maradt domináns, esetenként még a vő és az anyós ellentétének elsimítására is az uraság ítéletét kérték ki századunk elején! Ez azonban ritka kivétel. A tiszántúli mezővárosok társadalma is tagozódott és egyben szakosodott is, de ez általában nem érte el a Duna—Tisza közi és dél-alföldi folyamatok élességét; így pl. Debrecen társadalmi színképe tarkább volt ugyan pl. Vásárhelyénél, a szegedinél azonban valamivel halványabb. Egy- egy falu társadalma természetesen még homogénebb volt, míg pl. Debrecenben — több tucat iparos céh mintájára — az elmúlt századokban még a vőfélyek is céhekbe tömörültek, ugyanakkor Beregdarócon a vásárhelyi és a debreceni szegény embereknél jóval kevesebb foglalkozást találunk; ezek á következők: kisszolga, szolga, tanyás és öreg szolga, napszámos; a kisbirtokos parasztok pedig: 3—4 holdas gazdálkodó féle, a 6—8 holdas gazdálkodó, a 10—15 holdas jógazdálkodó, a 30 hold feletti nagygazda. Kisegítők: a bakter, a kerülő és a különféle pásztorok. Számuk messze elmarad Kiss Lajos szegény embereitől, de már a helybeli uradalmakban éppolyan volt a munkamegosztás és a hierarchia, mint amilyet Illyés Gyula írt le a Puszták népé-ben így: vízhordó, ganézó, ostoros, béresgyerek, béres, kocsis, parádés kocsis, béresgazda, urasági pásztor (e foglalkozáson belül ismét újabb rangsor: kis- bojtár, bojtár, nagybojtár, számadó, sőt még ez is többféle), és végül hasonlóképp tagolt volt, de természetesen már jóval kevesebb személyre terjed ki az uradalmi hajcsárapparátus! A rendi öntudat legtovább Szabolcsban és Szat- márban, valamint a kisnemesek és a pásztorok között maradt fenn. Bár a pásztorkodás virágkora a 18—19. század fordulóján volt, és a múlt század második felétől ez a kétségkívül szabad foglalkozás nagyot veszített jelentőségéből. A századforduló valóságát fejezte ki a Hermann Ottó által először (és azóta még oly sokszor) lejegyzett panaszos pásztornóta: — Ócsó mán a pásztor, Nincsen becsületi... A parasztság és lehetőségei szerint a mezei munkásság is a kapitalizmusban „irányt vett” a birtok-, a vagyonszerzésre, a gazdagság—szegénység alternatívája hovatovább a magánélet szinte minden szférájába behatolt, és a folklór, valamint a közgondolkodás szerint is eléggé éles formákat ölthetett: — suba subához, guba gubához, tartották. így pl. a könnyedébb életvitelű és egyszer- mind szegényebb tunyogiak azzal ugratták a gazdagabb és takarékosabb matolcsiakat, hogy ott valaki megszámolta: éppen százat üt a harang az istentiszteletre; szemrehányást is tett papjának: — Fele is elég lenne, így hamar elkopik a harang. A matolcsiak lehetőleg a szomszéd kútjából hordták a vizet, mert — Aki vízzel bőven bánik, ugyanúgy pazarolja a zsírt is! Igyekeztek három darab fával megfőzni,sőt még ha ebből is netán maradt volna, azt gondosan összekötötték és hazavitték. Útközben pedig gallyat, rongyot, hamut szedtek össze: — Aki a hamut nem becsüli, az a 89
