Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Ruffy Péter: Világaim
Ez a — feltehetően tudatosan megőrzött — „naivság” teszi képessé Szekulityot arra, hogy vérei: a csávolyi parasztok szemével is lássa és láttassa a világot. Kritikája az ő kritikájuk, ez azonban nem jelenti azt, hogy őket magukat kritikátlanul szemléli. Több riportjában is elemzi azt a lemaradást, disszonanciát, egyre nagyobbra feszülő ellentétet, amely az anyagi gyarapodás (s micsoda inat szakító, lelket ölő munka árán!) és a szellemiek, a tudat között keletkezett. Mi emeli ki Szekulity Péter írásait a szokványos moralizáló, siránkozó írások közül? Az, hogy rámutat: a szellemiek nélkül ma már az anyagiakat sem lehet maradéktalanul birtokba venni! De elemzései mindig tapintatosak és tárgyilagosak, mentesek például némely humoristák pöffesz- kedő fölényeskedésétől (lásd „bunkókám!”). Tudja, hogy az, aki napestig nehéz fizikai munkát végez, mert gyarapodni akar, vagy egyszerűen „csak” lakni, az nem mestere a szónak, az még nem „vevő” a kultúrára. Ez az ember, noha sokszor nagyon is jól látja, mert a bőrén érzi például a vezetők hibáit, elmondani mégsem tudja, mert nincs hozzá szókincse. Az indulat ma már kevés. Demokrácia pedig elképzelhetetlen „az okos nép gyülekezete” nélkül. A politikai közöny — ugye keveset beszélünk erről is? — egyszerre állapot és egy folyamat eredménye. Szekulity meghallgatja mindkét „felet”: tehát a vezetőket is, akik nem érzik jól magukat „lent”, a „nép között”. Miért nem? Hogyan jutottunk ide? Törvényszerű ez az elszakadás? A választ a szerző is keresi, s nem menti fel egyik felet sem. Mert ha a vezetés szakma — s törekszünk arra, hogy azzá váljon —, akkor igenis meg kell tanulni szót érteni azokkal is, akik végrehajtanak. Enélkül cinikussá, üressé válik minden hivatkozás a tömegekre. Szekulity szemléletének centrális magja — mint mondottuk — az életszeretet. Minden élet értékes, illetve oda kell hatnunk, fejlődnünk, hogy minden élet értelmessé és tartalmassá váljon. Ez — leegyszerűsítve — a szocializmus programja. Ma már tudjuk, hogy rettenetesen nehéz program ez, mert ezer tényezőt kell figyelembe venni (s nem csupán gazdaságit, mint sokáig magabiztosan hittük). Mindenkinek egyetlen élete van — jut el Szekulity is a felismeréshez. S hogy ez nála mégsem közhely csupán, attól éppen a mozgékonysága, az állandó jelenléte menti meg. A kíváncsisága, amely minden új jelenségre felfigyel, s mindenre rákérdez. Kozmosz könyvek, 1979. HORPÁCSI SÁNDOR RUFFY PÉTER: VILÁGAIM Publicisztikából kötetet szerkeszteni: majdnem reménytelen vállalkozás. Az aktualitáshoz kötődés, a szenzációéhség s vele kapcsolatban az érdeklődés szüntelen változása nem kedvez a mű egységének, a stílus gyorsan elévülő neologiz- musa pedig a maradandóságnak. A Brassói Lapok egykori munkatársának, ma a Magyar Nemzet jeles cikkírójának, Ruffy Péternek a könyve szerencsés kivétel e szabály alól. Mintha egyvégtében írta volna, alaprajza logikus és világos. Ciklusai — a nagyvilág tágasságától az önarckép csöndes intimitása felé haladván — szervesen egymásba épülnek. A méretbeli kötöttség — a tárca Gyulai Pál emlegette zsemlyeformája — sehol se terem monotóniát, a kötelező tömörség, akár a mértékes versben, inkább fölszabadít, mint visszafog. Dikciójában van valami szentenciaszerű: kérdőjeles nyugtalanság és izgalmak halmozása helyett mértéktartó fennköltség. Mindez: a kompozíció merész strukturalista igényeket is kielégítő feszessége, valamint a stílus népművelő nemessége — összefügg a látásmód rendezettségével, egy régóta érlelt világkép kiegyensúlyozottságával. Ruffy úgy alkotja riportjait, hogy az ma: valóságirodalom, holnap pedig: történelem. „Minden mondata hiteles” — írja róla, tudósi alaposságát méltatva, a kötet bevezetőjében Illyés, „írni csak úgy lehet, ha mindent látunk és megismerünk” — olvassuk a szerző egyik útirajzában. Gondolkodásának tisztasága nem szenvedheti se az irracionalizmus homályát, se a pragmatizmus téveszméit. A nemzeti kérkedés dáko— román, sumér—magyar stb. bizonyítatlan mítoszai helyett a Kárpát-medence legrégibb őslakójára, a vértesszőllősi ősemberre hivatkozik. Ködös teóriák helyett a kézzelfogható tényekre. Öncélú pozitivista adatmámortól eltelten? Inkább felelősségtudattól áthatva; megdöbbenve a nemzeti tudat falán tátongó „kétségbeejtő repedések” láttán; riadtan a közönytől, midőn „olyan önpusztító könnyelműséggel hagyjuk veszni értékeink emlékét, hogy az már az oblomovizmus pókhálós szobasarkait súrolja.” Ruffy jól tudja, hogy irodalmunk a sorskérdések puszta megfogalmazásával még nem tölti be egészen hivatását, a műveknek be kell épülniük közgondolkodásunkba is, hogy e küldetés teljesülhessen. Ezért számára irodalom és publicisztika kapcsolata — a sztratégia és taktika viszonya; ancilla literatu- rae et históriáé. Az irodalom teremt, kijelöli a tájékozódás égtájait, létrehozza a kultúra kivételes pillanatait; a publicisztika közvetít, a tájékozódáshoz menetrendet készít, a rendkívüli teljesítményeket közkinccsé sokszorozza. A Világaim központi eszméje az „ötágú síp” illyési gondolatmenete. „Voltaképpen nem az anyaföld, hanem az anyanyelv a hazám. Minden magyar mondat mélye, minden ilyen zengzet, szóljon bármilyen messze is” — hangzik a szerző ars poétika-távlatú vallomása. A Ruffy-féle publicisztikai „szabadcsapat” feladatvállalása: őrködni valamennyi síp épségén s a dallam összhangján, a magyar nyelv és kultúra történelmi széttagoltságából „valami jót kicsiholni”. Védeni a kis népek, nemzeti kisebbségek kultúrateremtő jogát a „nyelvi megalománia” mögött meghúzódó 82
