Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - MŰVÉSZET - Tömöry Péter: Vajdasági magyar dráma Kecskeméten (Egy rendező naplójából)
TÖMÖRY PÉTER VAJDASÁGI MAGYAR DRÁMA KECSKEMÉTEN* Egy rendező naplójából Tolnai Ottó Végeladás című darabja nem szól semmiről — a szó szokványos értelmében. Egy öreg vajdasági (Kanizsa, Jugoszláv SzSzK) ember tárulkozik meg a Borbély előtt, aki (a helyi és hagyományos szokások szerint) házhoz jár beretválni, hajat-szőrzetet igazítani. Apropos: borbély! Mi jut minderről emlékezetünkbe?! Réztányér, sima arc, habpamacs, illatos kendő az áll alatt, timsó bizsergetés és apró meccenetek a bőrön, parányi vérvulkánocskák alig kiserkent pattanások krátereiből, köpölyözés, érvágás, foghúzás, heves és szenvedélyes sport- és politikai viták az aranycsapat (a mindenkori és min- denholi aranycsapat) góljai, gólzsákjai, kerékkötői vagy akár miniszterei erényeiről, fiaskóiról . . . és ... és bizonyos helyzetekben (amelyeket nem kimondottan irodalmi spekulációk szülnek) egyfajta sajátos kelet európai borzongás, másnapos,kölnivíz illatú szorongás, tükörbe bámuló alamuszi-félelem: vajon mit és miért (milyen gyöngeségek vagy érzelmi túláradás folytán) fecsegtünk el, vajon ki és mire és mikor és . . . használja föl . . . Csömöre bácsi, a Végeladás főembere (szándékosan nem írok hőst, jellemet, szereplőt, színpadi figurát) nem fél. Neki már nincs mitől félnie. A térkép, amely életét — és közösségének sorsát — jelképezi, már mindenki számára megszokott díszlet, mindenki görcsmentesen, a beszorított tér, a provinciális gyökeresség berögződöttségével veszi tudomásul. A térkép, amely végülis műfaji meghatározás gyanánt is szerepel, Végeladás, játék térképpel négy részben, nem topográfiai minőségű. Nem jelöl országhatárokat, nem jelöl domborzatot, hegy-völgyes-játékos földrajzórai tanulságokat. Ez a térkép a tudat és emlékezet, a számonkérő történelem világégésekből megszabadult, kimenekített (vagy kimenekedett?!) perzses-foltos rajzolata egy ember lelkén: a végső megméretkezés előtti tükör, a „tárgyak jelentkezésének” jelképessé növekedett mikrokozmosza, egy elhanyagolható emberélet koordinátái között. Elhanyagolható — mondom — hiszen Csömöre bácsit éppúgy lelőhették volna Doberdónál (ott tanulta meg, hogy három cigarettát egy gyufával meggyújtani nem tanácsos — ó, milyen kezdetleges hadigépezet folytán), elpusztíthatták volna a felvidéki harcokban 1919-ben, felköthették volna a Horthy-pribékek, lenyakazhatták volna a Maniu-gárdisták, megfagyhatott volna a Don-kanyarban, éhen pusztulhatott volna a visszavonuláskor, golyó üthette volna le a hadifogolytábori „fegyelmezésen", a „hideg napokat" megtorlandó elvihették volna, elhurcolhatták volna, bárhová . . . De mindezek ellenére Csömöre bácsi megmaradt! Emlékeiből és tárgyaiból, tárgyiasult emlékeiből és emlékeiben élő tárgyaiból alakult ki a térkép, amelyet kiárusítani kényszerül, hogy szemfedőnek kiérdemelje. De tudatában van annak a felelősségnek, ami arra hárul, aki végeladás ürügyén magát osztja szét az emberek között, magát szórja a maradék elébe. Hiszen amit a „színésztársulat" tagjaiból összeverődött — majdhogynem száz év történelmét szemlélő, világhuzatokban csupán ácsingáló, eljövendő események szomorú várományosként, ugyancsak emléktapasztalat gyanánt birtokló — kornélküli kortársainak kioszt, átruház, odavet, eltékozol, nem más, mint maga a tanulság: az ember élete, bármiképpen teljék is le — halálos. De az ember ettől függetlenül nem csupán egy szakállt és bajuszt folyamatosan növesztő biológiai kategória, amelyet mindenfajta borbélyok kötelessége leberetválni, depilálni, hercig-elfogadhatóvá igazítani. Csömöre bácsi nem szakállt, szőrzetet növesztő biológiai-fiziológiai egység. A Borbély nem szakmunkás-technikus (mint a minap ezt egy jóra- való maszek-cipész cégtábláján olvastam Kecskeméten). Az Igazgató nem színházvezető, szervező hivatalnok. A Színészek (tizenvalahányan — amint az író kéri, s akiknek ugyancsak az író óhaja szerint színészkedniük kell... — Uramisten, milyen nehéz feladat előtt állunk!!! — nem színházi alkalmazottak, akik leszerződtek egy társulathoz saját akaratukból és művészi közléskényszerüktől indíttatva. Kik hát ők mindannyian?! Jelképek?! Egyfajta esztétikai, művészeti-ideológiai értelmezés szerint bizonyosan. Tehát: . . . Nincs tehát! Mert a spirál bemozdul, végtelen körök rajzolódnak föl a megközelítés folyosójára. Mintha két tükröt egymásra fordítanánk, közéjük beállítanók Csömörét és a Borbélyt, s engednők a Színész-trupp tagjait — ezeket a mindig-igazgatók ügyeskedő keze alatt jó munkát elvégző (végző és kivégző) beszerzőket, vásárlókat, eltüntetőket, fogyasztókat, nővesztőket,, örökké mindig és mindenütt jelenvalókat, hogy a két tükör egymásnakfordulásából adódott végtelen (matematikailag is kiszámíthatatlan végtelen) sorból vigyék, vegyék, egyék, igyák, irtsák a testet és a * Tolnai Ottó Végeladás című drámáját a Kecskeméti Katona József Színház műsorára tűzte és decemberben bemutatja a Kelemen László Kamaraszínházban. 75
