Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Gál Farkas: Kiszorítás

Ha szakmájában nem engedték bizonyítani, cselekvési akaratát más területen érvé­nyesítette: pártcsoportot alakított Miklóstelepen — negyedmagával. Úgy látszik ez rendkívüli teljesítménynek számított, mert a miklóstelepi pártcsoportra felfigyelt a megyei pártbizottság. Ládit behívatták. Kíváncsiak voltak, ki az az ember, aki „ott” pártcsoportot volt képes létrehozni. Hosszú beszélgetés, amolyan káderezés után a kiskőrösi gépállomásra küldték függetlenített párttitkárnak. Kiemelték. Ez azt jelen­tette, hogy — mert Kiskőrösön nem volt lakás — Miklóstelepről naponta motorozott új munkahelyére, ami oda-vissza 120 kilométer. Szerencsére ez nem tartott sokáig. Alig egy év múlva 1959 elején jött az értesítés, hogy Kunszentmiklóson kap lakást, s az ottani gépállomáson lesz ugyancsak függetlení­tett párttitkár. így tehát elköltözhettek Miklóstelepről, de a motorzástól nem szaba­dult meg. Bizonyítani akarta, hogy képes és alkalmas a jó munkára, érdemes a bizalom­ra. Szinte éjjel-nappal járta az irdatlan kunszentmiklósi határt, mert munka bőven volt: tavaszi szántás, vetés, majd aratás, cséplés, tarlóhántás, őszi betakarítás, őszi szántás. Október végén, november elején érezte, hogy fogy az ereje. Reggel fáradtab­ban ébredt, mint ahogyan este az ágyba zuhant. De ment a csontig hatoló hideg esők­ben, ködökben, bőr alá sivító, metsző szelekben. 1960 január elején egy reggel nem bírt fölkelni . . . Magas lázzal, eszméletvesztéssel fetrengett az ágyban. Orvos, mentő, szirénázás, kórház, majd egy budapesti klinika. A professzorok összenéztek fölötte. Nyakán, tarkóján óriási vörös, izzó daganatok. Lemondtak róla, noha injekciózták. Felesége készült az özvegységre. Az orvosok mégis próbálkoztak. Újabb injekciók, újabb gyógyszerek . . . Aztán kiadták, mint menthetet­len, vagy legalábbis reménytelen beteget. Ő azonban utolsó erejével és felesége támogatásával egy híres sebész magánrendelő­jét kereste fel. Azonnal beutalta a Fodor József-szanatóriumba, ahol nyolc hónapig feküdt, s közben nyolcszor műtötték. Végül 1960 augusztusában csont-bőr soványan, de gyógyultan engedték haza. Betegségének diagnózisát csak évekkel később tudta meg: csonttuberkulózisa volt. Olyan utasítást kapott a klinikától, hogy csakis köny- nyebb munkát végezhet. Ha visszamegy a gépállomásra, nem lesz hosszú életű a földön. Újabb csőd tehát. Hová menjen, kihez forduljon? Talán a megyei pártbizottságra kellett volna bekopogtatni. Ezt az utat azonban nem találta járhatónak, mert időközben ott is személyi változások történtek, s lehet, hogy őt már el is felejtették. Számításba jöhettek volna most azok, akikkel Taskentban végzett, s akik közül már nem egy igazgató, vagy éppen vezérigazgató volt valahol. De Ládi csak egy pillanatig gondolt rájuk: mit gondolnának róla, az évfolyamelsőről, a vörösdiplomásról, ha állásért, baráti segítségért fordulna hozzájuk, azokhoz, akiket nem is olyan régen még ő korrepetált, ő biztatott, s akik fölnéztek rá Taskentben. Csakis arra gondolnának, hogy Bandi besározta magát ötvenhatban. Mindenkinek nem dughatja az orra alá a kitüntetést, mindenkinek nem mesélheti el azokat a meg­próbáltatásokat, amelyeket átélt, nem mondhatja el az országban minden vezetőnek egyenként, hogy miként került az utcára 1957 májusában. Talán el sem hinnék, mint ahogyan ő maga is hitetlenkedve idézi fel azokat a hónapokat, eseményeket. Ismét a Földművelésügyi Minisztériumba ment a levél. Hosszú levél, leírva munka­kört, betegséget, családot. Most másként fogadták a taskenti ösztöndíjas sorait. Ha a megyei pártbizottság mellé állt s függetlenített párttitkárt csinált belőle, mégsem lehet fekete gyerek ez a Ládi. A válasz nem késett: a Kecskeméti Mezőgazdasági Techni­kum tanárává nevezték ki. Ez újabb költözést, újabb „szolgálati lakást” jelentett. A háromszor-kettes szertár szűk volt ugyan, főleg mert már útban volt a következő gyerek. Négy embernek pará­nyi hely hat négyzetméter. De egyelőre nem ez volt a fontos, hanem a könnyebb 40

Next

/
Thumbnails
Contents