Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Horváth Péter: A szabadulás (elbeszélés)
két Köcsög magáról írt. „A közösségbe való beilleszkedés nagyon nehéz feladat egy gyermek számára — magyarázta Viziné egy értekezleten —, és nekünk mindent meg kell tennünk, hogy a gondozásba vettek sikerrel megoldják ezt a feladatot. Ugyanakkor ügyelnünk kell arra is, hogy ezekről a kétségtelen nehézségekről a szülők ne kapjanak eltúlzott, segélykérő értesítéseket.” — Felelj! Nem hallod, hogy kérdeztelek?! Felelj! Zsuzsanna nem kapott választ. A tanítóképzőből sorra maradtak ki az osztálytársai, éppen azok, akikről az apjának a legtöbbet mesélt. Diplomaosztás után a legtöbben vidékre kerültek, ő szerencsés volt, jó állást kapott a városban, nem messze a lakásuktól. Az iskolában dolgozhatott a saját feje szerint, mintha még az igazgató is tartott volna tőle. Később észrevette, hogy összesúgnak a háta mögött: ávós kurva. Sírva rohant haza. Az apja a virágaival bíbelődött, a filodendronok, pálmák, kaktuszok, fikuszok és aszparáguszok a szobája felét elfoglalták. Sokáig nem felelt, vagdosta a vízipálma elszáradt leveleit, aztán felegyenesedett, és azt mondta: „Ne sírj.” Másnap bezárták az iskolát, a városban fegyveresek cirkáltak, az apja eltűnt otthonról. Este egy ismeretlen telefonált: „Ne várja a kedves papát!”. A szomszédok nem nyitottak ajtót neki. Napokig gyötrődött egyedül, kirámolta az apja íróasztalát, de semmit nem talált. Ahogy vége lett a felfordulásnak, bement az iskolába. „Nézze Zsuzsanna, jobb ha maga elmegy a városból!” Miért — nem kapott választ. Ha belépett a tanári szobába, a kollégái elhallgattak, magára hagyták. Két hétig tartotta magát. Hivatalos értesítést kapott: „Apja hősi halált halt.” Bement a malomba az apja személyes holmijáért. „Kit keres? — kérdezte a portás. — Nálunk nincs ilyen nevű.” A személyzetis azt mondta, minden holmit elküldték már. Hogy hová — nem derült ki. Huszonhárom éves volt akkor. Most huszonhat. A három év alatt többször összepakolta bőröndnyi holmiját, hogy — akárcsak a gyerekek elvetemültebbjei — ő is megszökjön egy éjszaka, visszamenjen a városba, az iskolába, ahonnan elüldözték, és tisztázza a dolgokat. Aztán mégis maradt. Ott senki nem várja, itt szükség van rá. — A társaidnak szükségük van rád — mondta most. — Mindenkinek ott kell helytállnia, ahol... — nem bírta tovább. A Szamaras Tóth döbbenten bámulta az ablakból a jelenetet, mint aki még sose látott hasonlót. Zsuzsanna ölelte, csókolta a kisfiút, akadozva, hadarva beszélt hozzá: — Menj... menj el innen, kicsim .. . Otthon csak jobb lehet. .. Menj csak, ne hallgass senkire, menj! — Ehhez szóljatok, szarpecérek, micsoda kurva! — És a szamarak is csak bámultak, lelógó, busa fejjel, s pöfékelték orrukon a párabolyhokat. 16
