Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Horváth Péter: A szabadulás (elbeszélés)
HORVÁTH PÉTER A SZABADULÁS Sosemvolt aranykorunk Köcsög nekinyomta puha orrát az ablaküvegnek, tekintete kapaszkodót keresett a jeltelen, fehér tájban. — Miért nem alszol, mi?! — A Szamaras Tóth állt mögötte. — Mit bámulsz? Azt hiszed, nem tudom, hogy cseréltél a Jakabbal? Mi?! Azt hiszed? Levelet vittél az állomásra. — Nem vittem. — De vittél. Az anyádnak írtad a levelet, a rohadt, kurva anyádnak. Őt várod, ugye? Figyellek, ne félj! Két napja várod! — Nem várom. — Jobb is lesz! Köcsög megremegett: — Ne verj meg most. — Csak ha megint ötöst hozol! — vigyorgott a Szamaras. — De akkor mindenkitől kapsz! Tudod, mi? — Tudom. — Megérdemled, mi? Na, gyerünk, mondjad! — Megérdemlem. A Szamaras elégedett volt a válasszal, visszahúzódott a hálóterem sötétjébe, és rágyújtott egy csikkre. Köcsög visszafordult az ablakhoz. Az éjszaka lehullott hó fehér lepellel terítette le a tájat, mintha takargatni kívánná a föld sebeit. A varjak károgva keringtek az álcázott föld fölött. Köcsög az utat figyelte, amelyen most senki se járt. Az akasztó domb elrejtette tekintete elől a kis állomást, amelyen a személyvonatok is csak másodpercekre torpantak meg, s már indultak is tovább. Sok intézeti gyereket leszedtek ezekről a vonatokról, legtöbbjük még a városig se jutott. Hova indultak — a szökevények maguk se tudták megmondani. Köcsög már a harmadik telet töltötte a kastélyban. Az elsőn ő is megszökött volna, ha hívják — akkor még tudta, hová igyekezzen. A párnája alatt őrizte az anyja fényképét, míg egy ágyazásnál a Szamaras Tóth fel nem kiáltott: „Nézzétek, micsoda kurvát rejteget ez az ágyában!” Pedig csak a rosszkezű Jakab tudott a képről, neki megmutatta: „Szép, ugye?”. „Szép — mondta Jakab. — Az én mamám is ilyen.” — Pedig nem is volt anyja. Á képet széttépték a srácok. Köcsög a szemhéja alatt őrizte tovább az anyja arcát, de idővel a kép megfakult, részeire esett, majd végképp kiradírozódott az emlékezete lapjairól. Már akkor se tudta felidézni magában, ha a hazulról érkező ritka leveleit olvasta valamelyik sarokban Jakabbal, aki megesküdött, hogy senkinek nem beszélt a fényképről, a Szamaras magától jöhetett rá.,,. . . A bátyádnak is nagyon hiányzol .. . Sokat gondolunk rád . . . Tanulj szorgalmasan, és viseld jól magad . . .” Forgatta kezében a levélpapírt, vizsgálgatta a betűk formáját, és tanácstalan maradt — kitől érkeznek ezek a szavak? „És milyen a bátyád?” — kérdezte Jakab. „Szőke, vagy barna? Szőkésbarna” — felelte kitérőn Köcsög. „Aha — mondta Jakab. — Az enyém fekete. A nővérem is fekete.” Köcsög csak bólintott, pedig tudta, hogy Jakabnak testvérei sincsenek. „Sze-re-tett É-des-a-nyám-nak!” — diktálta Zsuzsanna néni a válaszlevelet a tanulószobán. „Ne ag-gódj mi-at-tam, jól va-gyok. Va-sár-nap min-dig fil met né-zünk. Paj- tá-sa-im fel-néz-nek rám, jól ta-nu-lok.” Á fiúk rendszeresen elverték, ha jó jegyet ho11
