Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
A nyila (mennykő) belecsapott a házába, és az ember is folyton betegeskedett. Régiesek a különféle ember- és állatáldozattal kapcsolatos képzetek is. Polner Zoltán hajdani emberáldozat halvány nyomára bukkant a tanyavilágban: tartós szárazság idején egy szűz leányt engedtek le a kútba, hogy imádságával onnan varázsolja fel a vizet, egyesek szerint azonban néha bele is veszett. Mi csongrádi gyerekek már csak fekete földi tücsköt akasztottunk egy kórószálra, hogy esőért imádkozzék! Régebben az új ház küszöbe és a kemence padlózata alá egy eleven csirkét temettek, később már valami más (tojás, lókoponya stb) helyettesítette. Érdekesek tájunk kincsmondái is:az elrejtésnek és a megtalálásnak egyaránt szigorú szabályai és meglehetősen bonyolult szertartásai vannak, a legkisebb „szabálysértés” sikertelenséggel, esetleg büntetéssel is járhat. Itt most csak az áldozatra utalunk: a kincs őrzésére pl. fekete kutyát áldoztak és amikor később illetéktelenek fel akarták venni a kincset, ez a „szellemkutya” kergette el őket. Vásárhelyen azt tartották, hogy gyermekáldozattal minden kincs felvehető, ilyenre azonban soha senki nem vetemedett! (A vásárhelyi ún. Vágott-halmon állítólag egy feláldozott hajadon v^re folyt, mindenesetre valahányszor az itt elrejtett kincshez akartak nyúlni, ez a sxellemalak kergette el ölet.) Szabó László szerint a kunokkal és más alföldi magyarokkal ellentétben a jászok nem ismerik a táltoshitet és a hozzá kapcsolódó egyéb (pl. a rosta használatára vonatkozó) képzeteket sem. Ám a legdélebbre települt jász eredetű dorozsmaiak mégis mesélnek a táltosról; igaz, alakja eléggé összefonódik a garabonciás diákéval; minden egyéb helyen a táltos mondaköre a legutóbbi ideig eléggé színes és teljes is maradt. Diószegi Vilmos műveiből e képzetkor egész rendszerét ismerjük. Hasonlóan gazdag, jól dokumentált, bár még most sem eléggé feltárt és feldolgozott a boszorkányhit; különösen a Szegeden, Halason és Vásárhelyen rendezett nagyszabású „koncepciós” pörök emlékezetesek. Ezek ismertetése helyett azonban egy ritkább és helyi színezetű babonás szokást említek: Tápén december 13-ától karácsonyig nem a közismert Luca-szék, hanem ún. Luca-gűgyűk (gyékénykévék) készülnek. Éjféli misekor befűtenek a kemencébe és a kévéket egyenként bedobálják, minden kévénél egy-egy boszorkánysággal gyanúsítható személy nevét mondják hangosan. Ha az illető valóban boszorkány, akkor a gyanúsított vörös macska vagy fekete kutya képében meg is jelenik, és ettől kezdve soha többé nem moshatja le magáról a boszorkányság vádját. (Érdekességként megjegyzem, hogy Tápén ma sincs Lucia-Luca nevű nő!) A boszorkányoknak 90—95, a javasoknak pedig 70—80%-a nő. Tápén az ilyeneket házasságuk után is leánykori nevükön hívják. Még nevesebbek az ún. veszett doktorok, mint amilyen a szentesi Nagy Sándor volt, továbbá a különféle szent emberek (pl. a csépai) és halottlátók, mostanában egyébként sok szó esett róluk. Kevéssé látványosak és alig ismertek a különféle szakmai babonák, de annál több figyelmet érdemelnek. Kálmány Lajos jóvoltából Szeged környékéről ismerünk legtöbb halászbabonát, egy részük közös más foglalkozásokéval (vízre menet nem volt szerencsés asszonnyal találkozni, és nem volt szabad megkérdezni tőlük, hogy hova mennek; holdtöltekor több, fogytakor kevesebb halra számítottak stb.), ill. az általános képzeteknek a halászéletre való alkalmazásai (ha a feleség pénteken mosott, urát a vizen vihar érhette, sőt bárkájába még avillámis belecsaphatott stb.), így számunkra a sajátos halászbabonák a legérdekesebbek. A halászok lehetőleg nem mondták ki az örvény szót, nehogy felidézzék, hanem helyette a Szent Pétör vize kitételt használták. A vizet nem szidhatták, hiszen belőle éltek, és mielőtt vízre szálltak volna, valami áldozatot dobtak neki, hogy őket ne érje baj! Aki a csónakban elkárom- kodta magát, azonnal partra tették, hogy isten haragját és büntetését ne vonják magukra. Az elsőnek fogott halat visszahajították, hogy később annál nagyobb szerencséjük legyen! A tápaiak fekete potyka képében néha kifogták magát a vizi ördögöt, aki azonnal kutyává változott és a csónak orrába telepedett. Ilyenkor ka- laplevéve kellett imádkozni, hogy partot érjenek, különben a víz lefelé sodorta volna őket. A kutya azonban valakihez csatlakozott, nem lehetett tőle megszabadulni, még az illető halála után is odaült sírkeresztjéhez. Egy bizonytalan jellegű szörny: a szőrös büfögő néha kiúszott a partra, megkergette a halászokat és összeállt velük verekedni is. A másik rémalak: a hótt embör valójában csak álhalott volt, nagyon is sok kárt tudott tenni: kibontotta a hálószemet, ha pedig felvették a csónakba, menten elsüllyesztette és az embereket levitte víz alatti birodalmába, ahonnan nem volt többé visszatérés. A vásárhelyi tálasok babonáinak alaprétege sokban hasonlít a halászokéhoz, hiszen hasonló: (félig) mágikus gondolkodás szülötte: pl. a tálasok sem öntöttek pénteken, zivatar idején pedig nem tüzeltek. A kemencébe való begyújtás előtt a pápisták keresztet vetettek. A kiszedett edényekből nem mindjárt adtak el, a vevők után pedig port, szalmát hajítottak, hogy máskor is visszatérjenek, ill. a mintául mutatott edényt a kerékhez vágták, hogy sokat vásároljanak tői ük, sok vevőjük legyen. Említettük, hogy a tálasok az ólommérgezéstől rémeket láttak: hazajáró halottak, különféle állatok stb. kísértették meg őket is éjszakánként. A bemutatott és az egyéb hiedelmek és szokások is sokkal inkább a visszaemlékezésekben élnek, mint a gyakorlatban. Utóbb már nemcsak kétkedve, hanem rendszerint tréfálkozva is szokták ezeket emlegetni. A tudatváltás egyik legjellemzőbb példájával Csongrád városban találkoztam, ahol 1914. előtt, de egy-két esetben még utána is előfordult, hogy a városszéli cigányputriban valaki hangosan kiabálta: a halászok a Köröstoroknál (kb. 4 km-re van a putritól) hableányt 89
