Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Sulyok Katalin: Egy ország gyesen
műveltség múltját és jövőjét. De éppen innét nézve tűnik a költő látása teljesebbnek s távlatosabb- nak. Nem mintha a fejezetben emlegetett páva- köröknek, táncházaknak, a rádió és televízió műsorainak, a néprajz iskolai oktatásának nem lenne meg csakugyan a maga feladata s jelentősége. Ezek is mutatják, kétségkívül, hogy a paraszti életforma elmúltával nem szükségképpen enyésznek el az általa teremtett műveltség elemei. De túl ezeken, a néprajztudomány mai művelője szembenézni kényszerül — akár akarja, akár se — nagyobb s mélyebb kérdésekkel is: a Honnét jöttünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? kérdésével. S mint Gauguin titokzatos fényekben tündöklő képén a kék bálvány, ő is könnyen elnézhet közömbösen a piros almát majszoló gyermek feje fölött. Ortutay Gyula és Balassa Iván generációja fiatalkorában, a két háború között találkozott először ezzel a kérdéssel; s eleinte, „hungarológiai“ vizsgálódásaiban, szembe is nézett vele, de aztán elborzadt a kor politikája által válaszképpen sugallt, illetve hazudott nacionalista elfogultságok bornirtságától s embertelenségétől. Talán innét félelmük mindenféle „népi“- és „parasztromantikától“, talán. Mindenesetre visszakanyarodtak pozitivista néprajztudományunk nemes veretű hagyományaihoz, s ezeket bővítették gazdaság- történeti, társadalomelméleti, összehasonlító és műfajelméleti szempontokkal és módszerekkel. Ennek az irányzatnak klasszikus összefoglalása végülis ez a szép kötet. Közben azonban újfajta igények születtek itthon is, külföldön is a néprajztudomány iránt, igények, melyek vállalják a gauguini kérdés teljes relevanciáját, és nem engedik többé nacionalista válaszokkal kompromittálni. A néprajz új, hathatós segítőtársakra lelt a modern mentalitástörténeti, rurálhistóriai, technikatörténeti és kulturális antropológiai vizsgálatokban, s egész szemléletét átalakította a kcrtárs-művészetek nagy fordulata s az a hatalmas társadalmi és politikai földcsuszamlás, ami napjainkban újrarendezi a világot. Csoóri Sándor fogalmazta meg nálunk ezt az új igényt legteljesebben a Tenger és diólevél-ben, s talált rá nevet az ipari forradalmak képzettársító hatására: néprajzi forradalom. Ezt a „néprajzi forradalmat“ — hangsúlyozza Csoóri — természetesen nem utolsó sorban éppen Ortutayék s tanítványaik lelkiismeretes munkája készítette elő, de Picasso is és Bráncusi, a „primitívek“ revelációszerű fölfedezése és a prehistória kitágulása is. Mindaz a hatalmas folyamat tehát, melynek során az európai gondolkozás radikálisan és úgy látszik végérvényesen „rela- tivizálta“ az európai civilizációt, évtizedekkel megelőzve Európa gazdasági és politikai „relativi- zálódását“, s megteremtve azokat „a huszadik századi szellemi és életformabeli feszültségeket, melyek a világot fölfoghatóbbá teszik“. Ez a szellemi többszólamúság „az iparilag fejlett országok európai szerkezetű kultúrája mellett olyan kultúráknak is egyenjogúságot ad, amelyek — alkatukat nézve — mítosziak, vagyis a mi racionalizmusunkkal szemben inkább esztétikai jellegűek, s közvetlenebbül kapcsolódnak még a hagyományokhoz: az ősművészetekhez, népművészetekhez“. Ezeknek a feszültségeknek kifejeződése a „néprajzi forradalom“; ennek, s következményeinek érzékelése hiányzik tán leginkább a Magyar néprajz-ból. Szükségképpen persze, mert ennek a másik, új Magyar néprajznak a megírása már egy másik tudós-generáció feladata lesz. Aligha kívánhatunk többet tőlük, mint hogy oldanák meg a feladatukat legalább olyan jól, mint Ortutayék—Balassáék a magukét. (Corvina, 1979.) VEKERDI LÁSZLÓ SULYOK KATALIN: EGY ORSZÁG GYESEN A gyermekgondozási segélyt nálunk 1967-ben rendelte el a kormány. Sulyok Katalin könyvének bevezető fejezetében elmondja, hogy a gyes hasznosságáról, szükségességéről megoszlanak a vélemények, vagyis ellenzői is vannak, akik a gyes káros voltát hangoztatják az egyén és a társadalom szempontjából. „Az igazság kedvéért hadd tegyem hozzá — mondja —; akik hangoztatják, férfiak vagy olyan nők, akik annak idején még nem maradhattak otthon gyermekükkel, tekintve, hogy még nem volt gyes . . .” Kétszeres okom is megvolna tehát, hogy ellenezzem a gyest: egyrészt, mert férfi vagyok, másrészt azért, mert mindkét gyermekem még a gyes bevezetése előtti időben született, s így fölnevelésükben egyben és másban — a fürdetéstől az etetésig — magam is tevékenyen részt vehettem. Ennek ellené re a gyest nem ellenzem, inkább helyeslem, sőt kiterjesztését, továbbfejlesztését, az összeg megemelését sürgetném. Legföljebb azt tenném hozzá, hogy némileg más úton, más logikával jutnék el ehhez a következtetéshez, mint a riportkötet írója. De először ne a különbségeket nézzük, hanem azt, ami vonzó és rokonszenves Sulyok Katalin könyvében! Az írónő árnyaltan és sokoldalúan járja körül a gyes egyéni és társadalmi vonatkozásait. Különböző társadalmi rétegekből választott „mintákat" mutat föl. Képet rajzol az „abszolút pozitív anyáról”, a „család cselédjéről”, a gondozásin levő falusiakról és a „diplomás pelenkázók- ról”. Fölvázolja saját megoldási javaslatait: beszél a „magánbölcsődéről", a „gyermekmegőrzőkről”. Az ábrázolás nagy értéke, hogy nem cövekel le a problémánál, riportalanyainak emberi-társadalmi környezetét, hátterét is bemutatja: a lakótelepi életformát, a kertes ház nyugalmát, a szülőkkel együtt töltött életet, a gyűjtés, a takarékosság szenvedélyét, s gyereknevelés megoldatlanságait, az anyák felkészületlenségét, az iskolai nevelés hiányosságait, a továbbtanulási lehetőségeket, a munkahelyi hátteret, a gyes utáni visszatérés nehézségeit. . . 81
