Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Balassa–Ortutay: Magyar néprajz
SZEMLE BALASSA—ORTUTAY: MAGYAR NÉPRAJZ „Amagyar népi kultúra olyan gazdag és rétegezett, ma már olyan mélységben ismerjük, hogy a két szerzőnek valóban nagy feladatot jelentett egy kötetben összefoglalni a róla szóló ismereteket. A kitűzött célt szerencsés arányokban sikerült teljesíteni“. Kosa László összegezte így recenzióját az új Magyar néprajz-ról, s a hivatott szakember véleményével kár lenne szembeszállani; annál inkább kár, mert rögtön említi a mű hiányait: „Maga a könyv figyelmeztet a továbblépés irányára is, a történeti és összehasonlító vizsgálatok előtérbe helyezésére, a társadalomtörténeti szempontok még szervesebb érvényesítésére, amelyre most a nagyarányú fölhalmozott anyag birtokában minden korábbinál bővebb lehetőség nyílik.“ Kellően kitűzött cél — szerencsés arányok— továbblépés: lehet-é összefoglaló műtől, mely ráadásul a tudomány művelőjéhez és az érdeklődő olvasóhoz egyaránt szól, többet kívánni? A kérdésre nyomban határozott nem-mel felelhetnénk, ha történetesen nem Magyar néprajz-ról lenne szó, s akkor, amikor a néprajz szerepe és helye világszerte szemünk láttára erősen növekedik. így azonban ne siessük el a választ. Nézzük inkább meg közelebbről a kitűzött célt, s a módszert, mely szerencsés arányú megvalósítását lehetővé tette. A cél „az egész magyar népi tudás vázlatos áttekintése“, de úgy, hogy ne csak „az élet legfontosabb területeit“ tapintsa ki, hanem mindezt úgy mutassa be, „hogy eloszlassuk azokat a romantikus elképzeléseket, melyek sokszor még ma is a magyar nép műveltségéhez tapadnak“. Utóbbi célkitűzés úgyszólván automatikusan megvalósult a tudós szakember és az érdeklődő olvasó igényét összeegyeztető általános összefoglalások módszerével: a „romantikus elképzelések“ ugyanis többnyire a kisebb vagy jelentéktelen részletek kiemelésével-eltorzításával keletkeznek. A könyv így a részletek elkerülésével az általános összefoglalások szintjén romantikus elképzelésektől mentes, szerencsés arányokat teremtett. Ám a dolog természetéből következően ezek az arányok többnyire egyben erősen absztraktok. Mert például a magyar néprajzi tájak, Dunántúl — Felföld — Alföld — Erdély négyese, amely explicite vagy implicite az egész könyv „anyagi műveltség“ főfejezetén végighúzódik, a megfelelő „kistáji“ finomítások ellenére, s azokkal együtt elevenné nyilván csak a konkrét részletektől válik, amit itt elsősorban a fényképek képviselnek. Azt, hogy a Dunántúlt vagy akár a Zselicsé- get nem, csak egy házat vagy legfeljebb egy falurészletet lehet lefényképezni, mindenki magától érthetőnek veszi; de hátha a néprajz egy kicsit a fényképezéshez hasonló tudomány? Minden falu különbözik a többitől, s ha a részletek mozaikjából ki is rakódik valamiféle általános kép, a körvonalai elmosódnak. S főképpen láthatatlanná válnak az általános képben tán apró, de a jelleget jelentő részletek. Persze a jelleg a jellegzetes különbségek számbavételével Is leírható, és releváns rendszerezés alapja lehet; mint itt a „ház“ elemeinek, részeinek, építésének és tartozékainak részletes ismertetése után a „házterületek“ áttekintése, a „dél-dunántúli“-tól a „székely házvidék“-ig, bár Györffy István „Magyar falu, magyar ház“-ára emlékezve kérdés, hogy egy akkora nagy s változatos terület, mint az Álföld, sorolható-e legfeljebb egy-két „kistáj“ kiemelésével, házai szempontjából egyetlen nagy „vidék“- be? A „ház“ általános ismertetése mindenesetre oly kitűnő, hogy a részletes leírások alapján szinte vállalkozna az ember egy boronaház vagy egy kástu megépítésére, ám tényleges, volt vagy még álló falusi házakról nem sokat tudunk meg, s azt is inkább fényképekből s alaprajzokból. Hasonlóképpen rengeteg hasznosat megtudunk tanyákról és falukról általában; a főbb településformák tömör ismertetése rendkívül világos, a falvak településegységét képező telkekről is megtudunk minden lényegeset kaputól-kertig, és a telkek rendjéből felépülő falu települése sem lenne ennél érthetőbben megmagyarázható. Mégis hiányoznak valahogyan a képből a valódi tanyák és faluk, melyek jobbadán csak fénykép- s alaprajz formájában jelennek meg olykor, vagy település- formák illusztrációjaként. Az nem látszik tehát, hogy ezekben a falukban s házakban egykor emberek élték a maguk életét, ha nehezen is, de olykor szépen és okosan. Amit Györffy István az alföldi parasztházról szólva nem győzött (néha tán a kelleténél is jobban) hangsúlyozni: „A földdel, sárral való bánásban a magyar utolérhetetlen mester“. Itt viszont az az ember érzése, hogy nagy szakértelemmel berendezett skanzenbe lép, ahol minden bámulata a tárgyakat elrendező tudósnak szól, s az egykor e házakban éltek számára csak önelégültséggel keveredő szánakozása marad, amit másfelől már a rövid társadalom- történeti bevezetés alaposan előkészített tömör elnyomáselméleti kategóriáival. Vidám ellentétként robban ebbe a komor képbe a munka, a foglalkozások, a foglalatosságok tárgyi emlékeinek tárgyalása. Mennyi leleményesség, mennyi ötlet, mennyi ízlés és a változatok milyen bősége mindenfelé, a legegyszerűbb eszközökben s munkafolyamatokban is! Éppen ezzel a kirobbanó népi leleménnyel és gazdagsággal szembesítve derül ki igazán a megrögzülő feudalizmus ostoba kegyetlensége, mely az ambíciókat 78
