Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - MŰHELY - Novemberi beszélgetés: „Az értéket keresni és védeni”. Kis Pintér Imre válaszol Görömbei András kérdéseire

szorította az ötletszerű bíráskodás, a zsurnalisztika, a recenzió-tömeggyártás. Ám mégiscsak nevetséges lenne — mondjuk — az irodalmat felelősségre vonni, hogy nem kapván meg a működéséhez szükséges feltételeket: elboríthatta a riportázs, a hangu- latjelentés-írás és mindenfelől a dilettáns középszerűség. (És mivel a dolgok összefüggenek: egyik ilyen szükséges feltétel lenne a kritika is.) Én mégis bízom, hiszen a mai állapotok valamivel jobbak, mint a 10, vagy 25 évvel ezelőttiek; bízom azért is, mert — ha egyszer írok — mást nem is tehetek: vannak mindig írók és teremnek hozzájuk kritikusok. Rájuk kell figyelni.

Nálunk legtöbbször összemosódik az irodalomtörténet és a kritika, mintha az irodalom- történész státus leple alatt lehetne csak kritikus valaki. Mi ennek az oka?

— Ha eddig az írók és kritikusok hasonlóságáról beszéltünk, hogy egyformán érdekeltek a kultúrában, akkor persze beszélnünk kell a különbségükről is, hogy más benne a szerepük. Én azt hiszem, hogy az író — mikor ír — egyszemélyben a nemzet, vagy kultúra letéteményese, más szóval: képzelhet magának eszményi akusztikát. A kritikusnak viszont kell közvetítenie is, és csak a meglevő közönségre hathat igazán. Ám amennyivel nagyobb a lehetősége a szellemi élet közvetlen befolyásolására, annyival bonyolultabb a felelőssége is: kettős erkölcsi szorítóban és kettős kiszolgáltatottsággal létezik. Nemcsak önmagának felelős, de a nemzeti kultúrának is; függ az irodalomtól (csak azokat a műveket értelmezheti, amelyek vannak), és függ a fennálló intézmény- rendszertől. Ahogyan nincs színész színház nélkül, úgy kritikus sincs, ha nincsen fóruma. A kritikust ugyanis a hatása minősíti mindenekelőtt. Osvát Ernő szinte semmit sem írt, szerkesztette viszont a magyar irodalom legfontosabb folyóiratát: így lett egyik legnagyobb kritikusunk. S hogy a két háború közt jelentős esszéírók nőttek fel, súlyos kritikus-egyéniségek?—volt terük hol felnőni: hol is elvállalták őket, tetőtől talpig, minden sorukat és méghozzá rögtön. S közülük a legtüneményesebb? — neki még egy Babits sem volt jó, képzeld el Németh Lászlót, ahogy jelzőkért, egy-egy húsbavágóbb bekezdéséért értetlen szerkesztőkkel kell hadakoznia.

Amikor a kritikáról beszélünk: illene végre tudomásul vennünk, amit valameny- nyien pontosan tudunk. Ahogyan Németh László gondolta „szellemi erők organi- zátoraként”; a szónak ebben a magas értelmében egyszerűen nem lehetséges a kritikus-egzisztencia. így aztán ne is csodálkozzunk, ha nincs nagy kritikusunk. Örüljünk tehát a tisztes tájékoztatásoknak és a műfaj egy-egy itt-ott felbukkanó fanatikusának, valamint törődjünk bele, hogy a kritikusoknak is kell élniük valamiből, s ezért főállásba vonulnak: újságírónak, egyetemi tanárnak, irodalomtörténésznek, hivatásos művésznek — ki hova tud.

Kritikusi munkásságodnak számomra az a leginkább vonzó jellegzetessége, hogy azonos érzékenységgel és érdeklődéssel elemzed és minősíted a legkülönfélébb jellegű műveket. Mintha a magad kritikusi művében oldanád fel a magyar irodalom fájdalmas, lépten-nyomon kiütköző szétszakítottságát, szemléleti, érdeklődésbeli polarizáltságát. Miféle elv, elgondolás vezet ebben?

— Az elgondolásomat már az előbb is említettem: hogy a kritikus nemcsak önmagának, hanem a nemzeti kultúrának is felelősséggel tartozik. S nem is csak egyes, kiemelt vonulatainak, de az egésznek; legalábbis annak, amit ő egésznek tart. Ez persze megint sok félreértésre adhat okot, hiszen a „nemzeti kultúra” valójában fikció, ha meghatároztam: már meg is hamisítottam, lényege az, hogy nyitott. Ezzel együtt is egységes, hisz „közös szemlélet”, mintegy nyelv mögötti nyelv; és hiszek abban, hogy valamiképpen szerves élete van. Az a rögeszmém, hogy egy kultúra annál életképesebb, minél több szólamú, minél ellentétesebb értékminőségeket, minél sokrétűbben ár71