Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A harmadik hullám

„A közéleti lanyhaság is nagyon elkedvetlenít bennünket. Korábban nagyon jól működött az ifjúsági klub, de akkor kitalálták, hogy felújítják a kultúrházat, ez eltartott két évig, s ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy széthulljon a társaság. Megszakadt a folyamatosság, a legfiatalabbakkal már nincsenek közös témáink, élményeink. Visszaszokni nehéz, és lassanként nem is lesz hová.”

„Igen, mert a KISZ-klub helyiségéből is óvodát csinálnak. A „szerződéses” gyerekeknek köszönhetően javul a népszaporulat. De miért nem a meglevő óvodát bővítik?” „Az persze nagy baj, hogy mi, fiatalok most már alig jövünk össze. Vagyunk KISZ- tagok összesen 13-an. Ez a mostani találkozás is egy kivételes alkalom.”

„Igen jó a citerazenekar, megyei szinten is jegyzik, fellép mindenfelé a környékben, csak épp itthon nem. Pedig többet érne, mint a diszkó, bár itt nincs még az se . . .” „Ne hivatkozzunk mindig a körülményekre. Régebben is volt ingázás, még nehezebb körülmények között, mint most, akkor is volt háztáji, meg kiskert, de azért itt volt élet. Talán mert bennünk is több kedv és akarás volt. De meg a tsz-ek is másképp viszonyultak a dolgokhoz. Mondok egy esetet. Tavaly ősszel szerettünk volna szüreti bálát csinálni, de a tsz csak úgy támogatott volna bennünket, ha a teljes bevételt befizetjük a kasszájukba. Elment a kedvünk az egésztől.”

„A kört sokszor mi rajzoljuk magunk köré. Szeretnénk átlépni, de nem tudjuk, nincs hozzá erőnk. Kevesen is vagyunk hozzá.”

. . . Keresek hát a közelben egy olyan falut, ahol a fiatalok számaránya kedvezőbb, mint Balotaszálláson. Szerencsére nem kell messzire mennem, Kunfehértó alkalmas terepnek kínálkozik.

E terület valamikor ugyancsak Kiskunhalas pusztája volt. Vagy inkább: szőlőskertje ... Itt terültek el a módosabb szőlősgazdák birtokai, közbül térséges legelőkkel. Szőlőmunkások laktak kint egész éven át, apró, kunyhószerű tanyákban, az ún. „budárlakásokban”; meg mindenféle más cselédek, napszámosok, hónaposok. Különös, félnomád világ volt ez, nyomorúsággal, babonákkal, szellemi sötétséggel teljes. Olvasgatom a kéziratos falutörténetet, egy, a múlt század végén született idős bácsi is megnyilatkozik benne, aki gyerekkorában „varnyász” volt — azaz varjakat ijesztgetett el a vetésről —, s ezért évente csak három hónapot járhatott iskolába.

A falu tényleges története csak 1950-től kezdődik, az állami gazdaság dolgozói számára akkor építettek itt egy kisebb házsort, egy- és kétszobás, nyeregtetős házikókat, vályogból, kis tornáccal, két portára egy közös kúttal, s a telkek hátsó fertályán katonásan vonalba lőtt budik sorával. így kezdődött a kunfehértói szocializmus. E megfogalmazás nem ironikus túlzás akar lenni; Kunfehértót már akkor szocialista községnek nevezték, s e titulust a falu mai vezetői is büszke örökségként emlegetik.

A valamikori zsellérek és ivadékaik telepedtek itt meg akkor is, meg a későbbi években is. Leginkább a két szomszédos település, Kiskunhalas és Jánoshalma határából jöttek. Olyanok, akiket korábbi lakhelyükhöz sem fűztek túl erős szálak. Évszázadok alatt kijegecesedett közösségi normák, magatartásformák itt szóba sem jöhettek, az „összerázódás” voltaképp mindmáig tart. A falu külső arculata azonban mindebből semmit sem őriz; virágok, gyümölcsfák sokasága közé ékelődnek a szebbnél szebb házsorok, csín és gondozottság mindenütt, az üdülő falu jelleg egészen nyilvánvaló, s hogy ezt megérezze az idelátogató, ahhoz nem kell kimennie a tópartra, a víkend- telepre.

Mi ennek a titka?

„Néhány évvel ezelőtt összebarangoltam egy tucatnyi dunántúli falut. Mindenütt csak öregekkel találkoztam. De azok a falvak is úgy néztek ki, mint amelyekkel az isten se törődik. Itt meg ha kiteszem a lábom az utcára, csupa magam korabeliekkel találkozom, vagy még fiatalabbakkal.” (F. István tanácselnök, 26 éves.)

52