Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bistey András: Ünnepi műsor (novella)
Egy pillanat alatt fölkapta a kabátját meg a kalapját, és elviharzott. Bérczy Beáta lerohant a földszintre taxiért telefonálni, mind lementek utána, a stúdióvezető eloltogatta a lámpákat. Némán öltöztek odalent, senki sem nézett a többiekre. — Én bízom benne, hogy sikerünk lesz — törte meg a csendet a stúdióvezető. — Van ebben azért drámaiság . . . Autótülkölés hallatszott a kapu felől, Bérczy Beáta felugrott. — Itt a taxim, fiúk! Hát puszi, puszi! — hármat cuppantott a levegőbe, azután becsapta az ajtót maga mögött. — Ki merre megy? — kérdezte bizonytalanul a rendező. — Egy hely van még a kocsimban. — Kösz — mondta a stúdióvezető. — Én itt lakom a szomszéd utcában, de az írónk, úgy tudom, valahol a vasúton túl ... Völgyi szeretett volna egyedül maradni, de a stúdióvezető erősködött. — Ne hagyjátok szerénykedni, hiszen agyonázik, mire hazaér! Bezárta az ajtókat. Átmentek a sötét udvaron. A közelben asztmásán hörögve elindult egy autóbusz. A stúdióvezető bezárta az utcai kaput, sietve kezet fogott velük, és eltűnt a sötétben. Beszálltak a kocsiba. A rendező hirtelen Völgyihez fordult. — Eljössz velünk a klubba? — Rendben van. Egy pillanattal később már bánta, hogy beleegyezett, de a rendező elindította a kocsit. Egy-két késői járókelő sietett a falak mentén, azután hangoskodó részeg társaság dülöngélt elő az egyik mellékutcából. Most zárták az éttermeket. A színészklubban meleg volt, Völgyi úgy érezte, nedves kabátja gőzölögni kezd. Kerestek egy szabad asztalt, azután a rendező italért ment a helyiség végében álló pulthoz. Némán ültek az asztalnál, Völgyi úgy érezte, a három segédszínész már jóízű beszélgetésbe merült volna, ha ő nem hallgatna közöttük, de most végtelenül messze voltak tőle, tudta, hogy szánalmas erőlködés volna beszélgetést kezdeni velük. Váratlanul egy hosszú hajú, nagymellű nő bukkant fel az asztal mellett, Völgyi csak néhány pillanat múlva jött rá, hogy a rendező felesége. — Vajda is visszajött veletek? — kérdezte mély, telt hangon. Az egyik segédszínész bólintott, azután hozzátette: — Azt mondta, hoz valami piát. A nő áthúzott egy széket a szomszéd asztaltól, és leült a segédszínészek közé. — Milyen a hangjáték? Senki sem válaszolt. Völgyi vállat vont, és elnézett a pult felé. — Nem vagytok túl lelkesek! — nevetett a nő. A rendező visszajött, öt poharat hozott egy tálcán. Kiosztotta a poharakat, azután homlokon csókolta a feleségét. — Nem tudtam, hogy itt vagy még, azért nem kértem neked. — A poharakra mutatott. — De megihatod az enyémet. A nő megrázta a fejét. — Épp eleget ittam már. — Hát akkor ... csincsin. Egyetlen mozdulattal löttyintették magukba az italt, Völgyi úgy érezte, láva zúdul le a torkán, az erős konyak megköhögtette. — Nem vagytok túl lelkesek — mondta újra a rendező felesége. A férjéhez fordult. — Nem sikerült? A rendező Völgyire nézett, mielőtt válaszolt volna. 17
