Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
tyár, csősz, katona, pap stb.), és állatok (hal, szarvas, ló, kutya, fecske, galamb vagy egyéb madár stb.) ábrázolásával is, e figurális minták azonban — mint említettük — a múlt század utolsó harmadától majdnem teljesen elmaradtak. A díszítményeknek valóságos rangsoruk, rendjük alakult ki: a csésze csíkos volt, ezen belül pedig cseppek, apró virágok tarkállottak, a tányér szélén szintén csík húzódott, benne nagyobb virágok és köztük kis cseppek sorakoztak; legdíszesebb volt a tál: a nagy virágok, továbbá a madarak és egyéb alakos ábrák is elsősorban ezekre kerültek. A csucsi (Vásárhely egyik negyede) emberbutel- lákon a fazekast körülvevő társadalom figurái (subás, gatyás parasztok, ünneplős asszonyok, egyenruhás katonák stb.) kerültek ábrázolásra, s még az egyszerűbbeken is legalább egy-egy hangulatos rigmus volt: „zöld butella az én nevem ..kezdetű a legismertebb közülük. Hasonlóan változatosak a színek is: így a mázat - lan kantákat színes mázfoltokkal díszítették, a sárga mázú tálakon, tányérokon és butellákon gyakran fehér földfesték volt az alap, bár e bu- tellákat leggyakrabban zöld mázzal vonták be. A díszítményként felvitt virágok és egyéb orna- mensek az alapnál természetesen színesebbek voltak: kék, piros, zöld volt a leggyakoribb szín, ill. ennek is volt harmóniája: a fehér edényen kék- piros-zöld, a tarka edényeken pedig piros-zöld- fekete vagy fehér volt a csík, és ehhez hangolták a minták színeit is. Kialakult bizonyos kerületi munkamegosztás is: a tabániak voltak az ún. tarka tálasok vagy sárga edényesek, a csucsiak pedig a fehér edényesek, míg az újvárosiak főként a kevésbé díszes használati edényeket (kanta, szilke stb.) készítették. Kiss Lajos hiteles és egyben művészi képet festett a vásárhelyi tálasokról, akik többek között taposással is finomították az agyagot, amely így embörzsírral (izzadsággal) készült; „a korongolásnál közönséges munkás, gép a tálas, az írásnál (díszítésnél) művész, aki tervez ... a tálas lelke tele van a mező és virágoskert virágaival...” Ám e nehéz és az ólomgőzök miatt az egészségre is ártalmas munka a mestereket idő előtt megbe- tegítette, előbb-utóbb mindegyik szellemlátó lett, vagyis képzelődött, és ettől kezdve már tudta, hogy ő is el van jegyezve a halállal. A régi mesterek sorra meghaltak, művészetük azonban nem merült feledésbe, sőt a korábbi kis vásárhelyi kerámiatelep nagy majolikagyárrá fejlődött; termékeit világszerte keresik, melyeket ma már népi és hivatásos iparművészek terveznek és állítanak elő. A kun hímzéstől a halasi csipkéig Az alföldi mezővárosok és szabadalmas helyek díszesebb és színesebb népviselete az alaposabb néprajzi gyűjtések megindulása előtt jórészt már el is virágzott, így adataink meglehetősen hiányosak. Mindenesetre a mezővárosokban a későbbi (nagyobbrészt falusi) népviseletnek már csaknem minden formája, anyaga és színe is már korábban kialakult. Néhány ún. holdudvar pedig, mint Szeged mellett Tápé (ahol csak a század- fordulótól színesedett meg a viselet), Makó mellet Apátfalva, vagy Jászapáti (a fehér gyász kései emlékével) egy-két nemzedékkel tovább őrizték a hagyományos öltözékeket. (Szegeden a paraszt- polgári—polgári viselet igazi divatja 1848—1914 közé esett.) A kereskedők még a két háború között is számoltak a falusiak színesebb viseleti igényeivel. Az alföldi viselet színesedése és szépülése meglepő korán kezdődött, pl. Kecskeméten 1698-ban egy juhászt cifra ködmönéért vesszőzésre ítéltek, a szűcsnek pedig le kellett fejtenie a díszeket és a munkadíj egy részét is visszafizette. De egyebütt is hasonló tilalmakkal próbáltak gátat vetni a divatnak, többnyire vajmi kevés eredménnyel. Mindenesetre egy adott időpontban az alföldi viselet is pontosan tükrözte hordozójának társadalmi—vagyoni és családi helyzetét (Halason pl. a múlt század elején az egyszerűbb emberek nem viselhettek színes csizmát), városokban pedig a foglalkozási (pl. Szegeden minden szakmának megvolt a viselete), továbbá nemzetiségi—vallási vagy éppen származási különbségeket (Szentesen a 18. század elején még meg lehetett különböztetni a felföldi, dunántúli, tiszántúli telepesek viseletét.) A faragáshoz, kerámiához és a bútorhoz hasonlóan az alföldi viselet is elég korán kisipari— ipari termékekből készült; így Makón már a múlt század 30-as éveiben sem nagyon szőttek az asz- szonyok, a munkát átengedték a helyi takácsoknak, a szűrt, subát és egyéb díszesebb viseleti darabokat is természetesen hivatásos mesterek készítették; az ún. kun hímzés viszont a nők kezéről lassanként elmaradt; a szegedi papucs fejének díszítése pedig lényegében századforduló utáni, tehát nagyon fiatal művészet, a halasi csipke még újabb, és ez már hivatásos iparművészet! Az Alföldön — mint említettük — a női viselet volt az újítóbb, a férfiaké maradibb, másutt éppen fordítva. Itt a férfikötény sem tudott elterjedni, ellenben annál változatosabbak voltak a női kötények; sokszor még napközben is cserélték, így újítottak valamit öltözékükön. Az Alföld viseletét érte a legnagyobb török hatás; elterjedt a papucs (korábban vassarokkal; a hagyomány szerint a szegedi asszonyok egyszer ilyen papucsokkal vertek agyon egy szemtelen- kedő törököt); a török szabású (és színes) csizma, a zsinórozás, a gombkötés, továbbá a szobai szőnyegek is. A törökös viselet egy része elmúlt, így elmaradt az üstök (tehát a borotvált fej, a homlok felett meghagyott hajcsomóval), ellenben mások tovább fejlődtek: az utcák kikövezése után. a századfordulóra terjedt el igazán a díszes, ún. pillangós és hímzett szegedi papucs. Eredetileg nem minden keleties hozadék vált általános népviseletté, így pl. a zsinórozás is, 95
