Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)

ját is átszínezte. Korabeli néphagyomány szerint a nagy fejedelemnek 12 varázsló állott rendelkezésére, miként Mátyás palotájának is 365 ablaka volt, vagyis ahány hónap, ill. nap van az esztendőben. Rákóczi nevével később is mozgósítani lehetett a dél-alföldi parasztságot, és itt a bujdosó fejedelem halálának hírét soha nem hitték el. Amikor 1848-ban Szeged környékén híre kelt, hogy Kossuth Lajos a várost fölkeresi, az egyik öreg tanyai kijelentette: . . nem Kossuth az,

aki jön, hanem Rákóczi Ferenc! . . . Rákóczi se halhat meg, mert őt is az Isten küldötte a népének, hogy azt szabadítsa meg! . . Szirbik Miklós Makó reformkori krónikása is feljegyzett egy érdekes esetet Rákóczi visszatéréséről: a helybeli Kotsis-család egyik őséről azt tartották, hogy az ő hibája miatt került a németek kezére a fejedelem egyik bizalmas levele, aki emiatt bosszút esküdött. Amikor visszatérésének híre Makón elterjedt, „a Kotsis-familiából sokan egész éjtszakákat sírással töltötték el“, írja. (Makó várossának .. . leírása. Makó, 1926.19.) A nép a főúri Károlyinak sem bocsátotta meg soha árulását!

A kuruc hagyományokat, közelebbről Rákóczi mondakörét a 48-as népköltészet és annak leggazdagabb ága: a Kossuth-kultusz teljesítette ki. Dózsa és Kossuth ceglédi beszéde közötti nagy időbeli távolságot átíveli a néphagyomány, Rákóczi és Kossuth alakja szintén összeolvad, sőt itt-ott Mátyáshoz fűződő motívumok is felújulnak (Kossuth is megdolgoztatta a henye urakat és álruhában tette próbára a különféle tisztségviselőket). Petőfi paraszthadaitól éppúgy tartottak a pozsonyi országgyűlésen, mint korábban Dózsáétól a nemesek és a mostani századfordulón a forrongó munkásokétól a fővárosi hatalmasok is! 48-ban Kossuth kedvéért álltak be katonának, a dalokban és később is a mindennapi szóhasználatban Kossuth apánkról beszélnek, elterjedt a Kossuth- kalap, -szakáll, később pedig a Kossuth-gyász; Vásárhelyen több olyan 48-as paraszt is volt, aki évente csak kétszer ment be a városba: nagypénteken és Kossuth Lajos halálának évfordulóján. A Nagykunságban a politizálást máig „kosútozás- nak“ mondják, Csongrádon a Bach-korszakban került a tapasztott kerítések tetejére a nemzeti színekben ültetett „kosútka , vagyis a portuláka- virág. A szőregi szerbek a 48-as érzelmű magyarokat választásokkor egyszerűen Kossuth-oknak csúfolták stb. Elszaporodtak a 48-as olvasókörök, a függetlenségi pártoknak az Alföldön mindig biztos volt a sikerük; alig van olyan nagyobb helység, ahol Kossuth szobrával vagy róla elnevezett utcával ne találkoznánk, és ez így volt már 1945 előtt is, habár a haladó tartalom ebből a kultuszból sok esetben már kilúgozódott. (A legpolgáro- sultabb Makón és a kissé aulikus Jászságban talán kezdetben volt halványabb a Kossuth-imádat.)

A Kossuth-kultusz átjárta az egész alföldi köz- gondolkodást, szokásrendet és szinte minden folklórjelenséget. Itt maradt fenn a legtöbb 48-as dal, hangvételük — ez előző és a későbbi énekekkel szemben — többnyire optimista (—„Szépen

szól a Kossuth muzsikája, — Kossuth Lajos édesapám .. .stb. ), magát a Kossuth-nótát („— Kossuth Lajos azt izente ...) természetesen pl. a szegediek (is) magukénak tekintik. A történelmi nevek közül máig Kossuthéa legismertebb; a társadalom minden rétegéből vett mai minta szerint az emberek kétharmada tud róla érdemben is nyilatkozni. Képét sokhelyt őrizgették, a Kossuth-bankó pl. Tápén még a századfordulón is tréfás lakodalmi ajándék volt, és e valamikori kis jobbágyfaluban a nemzetiszínű zászló rákerült a vőfélybotra, később pedig a karácsonyfa tetejére is!

Szinte minden nagyobb alföldi helységnek megvolt a maga külön 48-as hagyománya, köztük legismertebb a ceglédi, a szegedi (vörössipkások, Kossuth Szegedről mondott szavai), és csak kevesen tudják, hogy 1848-ban nem egyetlen példa volt Lenkei-százada, hanem a kunszentmiklósi Szőnyi Virágh Gedeon főhadnagy is Prága mellől jött haza 153 huszárjával, akik végigharcolták a szabadságharcot, és emléküket a helybeli gimnázium még a két világháború között is pályázatokkal ápolta. Sokáig megmaradt a Kossuth-ha- gyomány, összeötvöződött az olasz szabadságharc hazai folklórjával (Garibaldi, Türr és mások alakjával), különösen átjárta a betyárhagyományt (hiszen eleinte Rózsa Sándor is részt vett a szabadságharcban) és végül kölcsönzött elemeket a századforduló agrármozgalmainak is. A munkásdalok jelentős részét a Kossuth-nóta dallamára énekelték, a paraszti szóhagyományban pedig a századfordulón még a magyarbarátnak ismert Rudolf királyfi is „örökölt” Kossuthtól. A betyárokat sokáig Kossuth követeinek, 48-as honvédeknek, bújdosóknak tartották; mindenesetre némi joggal, mert egész újkori történelmünk folyamán éppen az 1850-es években volt legnagyobb a betyárvilág! Tápén egy ősrégi határmondát is Kossuth távozásáhozfűztek: eszerint búcsúzóul a gyermekekkel halmot hordatott egybe, egyiküket ráfektette és kissé megcsapkodta, hogy élete végezetéig emlékezzék rá!

Kossuthot éppúgy istenítették, mint korábban Mátyást és Rákóczit, egy valamikori 48-as huszár Vásárhelyen Kiss Lajosnak ezt vallotta: „Kossuth az Isten emböre vót... Úgy tapadt ahhoz a nép, mint mikor tapasztanak. Mögmondta Kossuth:

— vetöttem el olyan magot Magyarországon, igaz hogy kicsi mag, de olyan fa nő belőle, hogy sokan élvezik a gyümölcsét. Hozzátötte még azt is:

— ég és föld elmúlhat, de annak mög köll lön- ni!” (Vásárhelyi kistükör. Bp. 1964. 73.) Ez az eszményítés részben biblikus helyekre, részben pedig Szántó Kovács János bíróság előtt mondott szavaira emlékeztet; ő is hasonló példával élt: amikor valaki diót ültet, abban a tudatban teszi, hogy árnyéka alatt csak utódai hűsölnek majd és azok élvezik a gyümölcsét is.)

Kétségkívül az Alföldön a leggazdagabb és a leglázongóbb az említett betyárhagyomány, különösen a mondák, balladák, dalok és a rabénekek. Mindezek sokat örököltek a kuruc költészettől

90