Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
KRÓNIKA NÉPRAJZI ÚTIKALAUZ X. A DUNA—TISZA KÖZE ÉS A DÉL—TISZAVIDÉK MAGYAR NÉPMŰVÉSZETE Az alföldi folklór központi, táji és társadalmi jellege A fejlődés élén járó alföldi társadalom népművészete jóval korábban virágzott ki, mint a felföldi és az erdélyi, de gyorsabban is váltott stílust, ill. szűnt meg majdnem teljesen. A vele lépést tartó Dunántúl és Kisalföld népművészete jóval mozaikszerűbb, míg tájunké egységesebb és bizonyos mértékig „különutasnak“ is tekinthető. Az Alföldön a népművészet sokkal inkább mezővárosi és kisipari jellegű, mint egyebütt, itt a falvakat pótló tanyákra nem költöztek ki később sem a mesterek és így nem következett be a díszítőművészetnek másutt tapasztalható falusia- sodása, túlszíneződése és elaprózódása. Ehelyett inkább új, városias (ipar-) művészeti ágak alakultak ki: ilyen a művirágkészítés, a halasi csipke és hasonlók; a parasztok egy része pedig ideig-óráig rögtönzött, másodlagos és átmeneti jellegű mű- vészkedésttartott fenn, mint amilyen pl. a vásárhelyi homokrózsás padlódíszítés. Az alföldi pásztorművészet pedig nem olyan hangsúlyos és változatos, mint a dunántúli vagy a felföldi (tájunkon alig ismerték pl. a figurális ábrázolást, nem volt spanyolozás sem, és nem is pásztorok készítették a bútorokat vagy más nagyobb tárgyakat), annál nagyobb jelentőségű viszont a pásztor- és a vele összefonódott betyár költészet! Az alföldi népművészet lényegében tehát mezővárosi, kisipari és parasztpolgári művészet: egyes nagyobb központokban (Debrecen, Szeged, Szolnok stb.) időszakonként tucatnyi iparágban százával is dolgoztak mesteremberek, kisebb részük a — többnyire idegen eredetű — városi polgároknak (pl. az ún. magyar szűcs és varga német szabó), többségük pedig a mezővárosi parasztpolgároknak, és mindenben alkalmazkodtak megrendelőik ízléséhez; sőt ők maguk is nyaranként inkább földet műveltek (vagy műveltettek), és szőlőt gondoztak, mintsem műhelyeikben dolgoztak. Ettől függetlenül nemcsak városuknak, hanem messze vidékek népének is szállítottak, s így az alföldi népművészet hatása talán még más nagy tájakénál is erőteljesebb. Minden nagyobb központnak megvolt a maga díszítőművészeti stílusa, könnyen felismerhető pl. a kun hímzés, a vásárhelyi bútor, a debreceni szűr, vagy egy-egy díszesebb ruhafajtán belül (pl. a cifraszűr, a hímzett suba, ködmön stb.) az egyes darabok készítési helye, ill. társadalmi rendeltetése, hiszen ugyanaz a központ többféle megrendelői ízlés szerint is dolgozhatott. (Hódmezővásárhelyen pl. a kerámián belül mutatható ki legvilágosabban egyfajta szakosodás.) A parasztság osztálytagozódása nálunk korábban következett be, mint a népi kultúra egységének megszűnése, így az új tulajdonviszonyok már elválasztották, de az életforma még egy ideig összekötötte az alföldi parasztságot is. Míg Nyugaton pl. mezőgazdasági munkások és bérlők álltak szembe a mezőgazdasági tőkés vállalkozókkal, nálunk egyrészt a parasztság egésze a nagybirtokkal és annak érdekeit képviselő (helyi és központi) hatalommal, másrészt az agrárszegénység a gazdag parasztokkal szemben. A parasztság szegényebb rétegei és a mezei munkások is mindenesetre egy ideig a mezővárosi parasztpolgárokat próbálták követni, másfél századon át dacoltak a különféle hatósági tilalmakkal, és a divatozásban csak szűkösebb anyagi erejük korlátozta őket. Ellenben annál jobban átalakították a szellemi javakat (dal-, monda- stb. szövegeket), melyek sokkal érzékenyebben követik a parasztság társadalmi tagolódását és közvetlenebbül is fejezik ki az alsóbb rétegek elégedetlenségét, mozgalmait, minta „tárgyiasult“ művészet. Ilyenek a munkásdalok, mozgalmi dalok, sőt még a hagyományos betyárdalok és rabénekek is. Az alföldi parasztság polgárosodásának menete nemcsak gyorsabb volt, hanem el is tért más tájakétól, míg a Felföldön pl. a viselet kései virágba- borulása miatt még az 50-es években is gyakran lehetett városi (vagy bányász-) ruhában járó palóc férfit látni, karján viseletes, főkötős menyecskével, addig az Alföldön már a múlt század közepe táján ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalták: a mezővárosi sétányokon nem volt ismeretlen jelenség az inges-gatyás cívis, oldalán modern, polgári ruhás, sőt kesztyűs és esetleg napernyős asszonyával, leányával! A sokat emlegetett kivetkőzés az Alföldön volt a legkorábbi, a leggyorsabb és a legáltalánosabb is, csak a szegényebb, perifériálisabb rétegek (mezei munkások, pusztai pásztorok, uradalmi cselédek stb.) őrizték valamivel tovább a régi divatot, hiszen ők egyébként is később és szerényebb formában vették át valaha. Egy-egy nagyobb helységnek ún. holdudvara, mint pl. Szeged mellett Tápé, Makó mellett Apátfalva stb., továbbá az Alföld peremvidékei hordták legtovább viseletűket, esetleg egészen a leg88
