Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - SZEMLE - Tömöry Péter: Létmondatok - avagy a történelmi regény visszanyert méltósága (Szabó Gyula: A sátán labdái)
kóczi György fejedelem lengyelországi, végzetes kalandjára készülő táborába. „Adjon Isten minden jókat, Teleki Mihály!. . . ugyan örökké úgy végeztek ti, hogy amit a harminczadon nyertek, a vámon el vesztitek . . . most is a czirkálásban egy Agyagbeli jobbágyomra reá esküitek, a Czenke András öcscsire, Czenke Mikolára, hogy 30 disznót lopott el. Még a szalontai táborkor veszett el a disznó(...), de azulta reá nem tudtak esküdni .. .mert hiszen mikor azok a disznók el vesztek, csak egy rossz kicsiny gyermek volt. (. . .) Engem pedig tudósíts, ha Bihar vármegyében állassak ki lovast, vagy Zaránd vármegyében. Az felöl is tudósíts, ha a társzekeret a Bihar vármegyeiekkel indítsam el, vagy a Zaránd vármegyeiekkel. Azon pedig ne gondolkozzál, hogy társzekered nem lészen, mert lészen néked társzekered s tétetek is reá mindent, ami lehet, abban bizonyos légy, engem ne búsíts, mert hiszen eddig is mindent adtam én neked, a mi lehetett, csak a telkemet, hogy nem adtam én neked .. Ezzel a nagyonis prózai, hétköznapi dolgokról szóló tudósítással kezdi el történelmi regényét Szabó Gyula kolozsvári író. „Történelmi tudósítás — így határozza meg a műfajt, s az olvasó az első lapokkal maga mögött tanácstalanul, kissé idegenkedve és félelemmel vész el a nevek, helyszínek, események, az archaikus mélyrétegeiből föltárulkozó nyelvezet forgatagában. Az az érzése, mintha zuhanna, — s valóban suhan lefele a „függőleges veszedelmek aknájában, a mélybe, elébe szállni a történelemnek, gyanútlanul. Mintha levéltárak egymásra halmozott fóliánsai, kódexek egymásbapréselődött lapjai pattannának föl, mintha földrétegek nyomasztó szorítása engedne, eszmék, elvek, hitek csontozata sejlene föl: így érkeztet az író a reneszánsz Erdélybe, a magyar történelem utolsó virágkorának hanyatló esztendeibe. Amelyek ott, lent a mélyben, a „függőleges történelmi veszedelmek“ mentén élik életük a megidézés csodája folytán olyan elevenen, mintha visszafordíthatok, megváltoztathatók lennének, karnyújtásnyira tőlünk, — elérhetetlenül mégis. Mindezt azért merészeli leírni a recenzens, mert a műfajban szinte hihetetlen teljesítmény mértéke és értéke még mindig nyűgében tartja. Hiszen Szabó Gyula vállalkozása több mint kockázatos: a korabeli emlékírók ránkmaradt följegyzéseit, eredeti tényközléseket, leveleket, kalendáriumok lapjain sárguló följegyzés-szilánko- kat, fejedelmek és iskolamesterek, mesteremberek és követek bölcs mondatait és pletykálkodásait válogatja ki, azokat rendezi gondolatai mentén füzérré, s csomózza míves szerkezetté kettősen kötődve: a „maradék szellemi és világnézeti tapasztalatának biztonságos magaslatára emelkedve — a kor vérzuhatagos, sorscsatakos eseményeinek bugyraiba alámerülve. így lesz a regény főszereplője a háromszázévnyi időben megmaradt, jellegéhez, értékeihez, sajátosságaihoz konokul ragaszkodó nép: az erdélyi magyar nép. Szabó Gyula történelmi regénye ennek ellenére nem a történelemről szól. Nem is alkotja-ala- kítja át epikus művé a történelmit. Regényében a történelem szól, neki ad lehetőséget az író kitárulkozni. És úgy, hogy érezni, Szabó Gyula is láncszeme, kitevője ennek a történelemnek, a folyamatnak, amelynek látható, elemezhető, fölmutatható bizonyítékai — az emlékiratok, korabeli okmányok — a szellem jéghegyei is csupán egynéhányad részüket teszik láthatóvá, míg a törzs, a változás gerince, az okpályák bújtató csontozata megreked valahol a megfogalmazhatatlan- ság óceánjában. A mélyben. így egyetlen út marad az író számára: a látszólagos szertelenség. Nagy és kis emberek sorsát kapcsolja egybe a háromszáz évvel „idősebb” kortárs toleráns nyugodtságával. Akár öreg, tapasztalt emberek csapongó meséjében, ahol minden részlet, a legparányabb is lényeges, hiszen az egyéni tapasztalás csal hatatlanságán alapul. Ezért nincs ebben a regényben szokványosán értelmezett jellemrajz, a cselekmény sem megszerkesztett, előregyártott elemekből összerakott, a megoldás pedig . . . Az nincs! A feloldás lehetőségének mind e mai napig ellenáll a mű tárgya. Ezért a feloldozás lehetőségét is el kell vetni az írónak, mert a történelmi távlat paravánja mögüli patópálos megnyugvások ápolása helyett önismerésre kényszerül izgatni: az összefüggések tudatosítására, tanulságaik kimerítésére az időaknákból . . . „Ma, 1973. november 26-án vágtam neki ennek a bizonytalan útnak, amelynek a vége homályba vész. Annál homálytalanabbul látszik már az elején a rengeteg szenvedés és pusztulás; annyira, hogy akár a saját létén is elcsodál kozhatik az ember: milyen szerencsés véletleneken múlhatott — mondhatja —, hogy annyi véres pokolból mégis annyi életet tudott az anyaméh menteni s adni tovább, három évszázadon át odább-idébb!” — írja a könyv első soraiként a szerző. És be is bizonyítja mindezt. De bebizonyítja azt is, hogy nincs is olyan távol az a háromszáz esztendő, hogy bár visszafelé immár csak lelkiismeretben, de felelősek vagyunk mindig és mindenkor az induló háromszáz esztendők nyomorúságáért, embert és népet, hazát és házat veszejtő történelmi tévedésekért. És Apáczai Csere János, Kemény János, Bethlen Miklós személyiségét (de szellemét is!) idézve szellemiségünk és létünk legsajátosabb kifejezőjéért és hordozójáért, az anyanyelvűnkért vállalt felelősséget is tudatosítja. (Ilyen vonatkozásban a Szabó T. Attila szerkesztette Erdélyi Szótörténeti tár mellett talán ez a könyv a legteljesebb, amely a beszélt magyar nyelv értékeit történelmi folyamatosságukban őrzi meg) Szabó Gyula A sátán labdái című regényében a még élőszóban is beszélt, el nem jellegteleneden mai erdélyi magyar nyelv előzményeivel egyidejűségben jelentkezik. Pedig az archaizálás, a cifra és öncélú nyelvi magamutogatás kísértése nagyon nagy lehetett. Nehéz volt kikerülni az emlékírók modorát, de Szabó Gyulának nemcsak ez sikerült. De sikerült az elbeszélés méltóságát visszaadnia, 85
