Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1. szám - SZEMLE - Bognár Zoltán: Horváth Teri: Sárigyöp

„Mint eg/ örökös vonat, zakatol bennem a múlt, kísér mindenhova a robaj” — fogalmazza meg egy helyütt a személyes múlt bevallásának kény- szerűségét. Ugyanakkor nagyobb hajtóerő is igazgatja tollát: küldetéstudata. Apja elbocsátó szava — „Aztán lányom, ne feledd el a fajtádat.” — útjelző számára, cél. „Minden lépésem feléjük vezet, szavaim helyettük, érettük szólanak — írja. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy ezer évig visszamenőleg a mi nemzetségünkből senki nem tanulhatott. Nem szól az írás a mi családfánkról. Nem lehet visszavezetni sehova, csak a csőszkunyhóig, a suszterszékig, a kubikosgödörig, a kapanyélig, a földig.”

így aztán az életút megrajzolása ürügy, az emlékek közötti válogatás rendezője, útmutatója lesz. Kifogyhatatlan mesélőkedvvel veszi sorra az ősöket, a jó ismerősöket, a sorsát valamilyen módon érintő szegényembereket, de nagy színészi-írói tehetséggel jeleníti meg azokat a helyzeteket is, amelyeket a valóságban át nem élhetett: a részletek pontossága, az igazmondás, igénye, az átélés szuggesztivitása hitelesíti őszinte szándékát. Horváth Teri az anyanyelv tiszta forrásvidékén jár, amikor a szülőfalujáról, Rábatamásiról vall. A gyermekkor törékeny, tünékeny világa elevenedik meg. Félelmek, babonák, kilátástalanul komor életek kerülnek az emlékezés villanófényébe, mégsem a szegénység tragikus döbbenetét fogalmazza meg. Magas hőfokú líraiság, és a szeretet melegsége forrósítja át a múltat, s a szegénység költői tündérvilággá, mesévé oldódik tolla nyomán az egymás mellé rakott mozaikképekben. Egy életre szóló élményanyag raktározódik el a gyermekkorból — a leendő színésznek számtalan szereplehetőség, a formálódó egyéniségnek a súlyos valóság. Hiszen a könnyen sebezhető gyermeki lélek korán találkozott fajtája kiszolgáltatottságával, korán fogalmazódott meg benne hovatartozásának felismerése. Meleg szívvel emlékezik a jó szóval oktató emberséges Jászai Andrásra, tanárára, aki először fedezte fel színészi tehetségét: idekötődik az első színházi élmény felejthetetlen emléke, és az első szerep önfeledt mámora is. A Sári-gyöp, az ami az egyedüllét örömét, a szabadság határtalan boldogságának emlékét őrizte meg, jelképe ennek a világnak: ebben a környezetben a színészi játék kathartikus hatású, elementáris erejű, a népdalok, katonanóták és a zsoltárok világa — valóság. Jó és rossz hangulaté, személyes tragédiáké, a háború katasztrófájának rettenetéé. Petőfi és Ady költeményei a valóság változásait jelentik: a forradalmasodást, felszabadulást, a földosztást, az újjáépítés lendületét, a falu népének otthonratalálását az országban.

Aztán egy sorsfordító levél: „Kedves Barátunk! Hallottuk hírét a tehetségednek. Gyere felvételi vizsgára a Horváth Árpád színészkollégiumba. Augusztus 5-én.” Emlékezéseinek irama felgyorsul ennél a résznél, hangja még jobban átforrósodik: a fényes szellők korszakát idézi.

Sokan, sokféleképpen írtak már a NÉKOSZ- mozgalomról: előszámlálták fogyatékosságait, és elmarasztalták érte, eredményeiért magasztalták. Horváth Teri könyve mégis új tükör elé állítja ezt az időszakot, „...valamiképpen igazságot szeretnék szolgáltatni áldozatos, agyonszidott nemzedékemnek” — írja egy vallomásában, s ez a nemzedékért érzett felelősség igazgatja szenvedélyes tollát. Horváth Teri a fősodorban élte meg ezt a kavargó időt, ő is a demokrácia első gyermekei közül való Juhász Ferenccel, Soós Imrével és a többiekkel. Az új, a kétkezi munkások világából jött tehetségek soha nem látott sereglése ez az időszak. „A kollégiumban sokan laktunk egy szobában. Ingünk-gatyánk közös volt. Ha valaki fellépni készült, kiöltöztettük közakaratul a legszebben. Nem ismertük a magántulajdon szentségét. Nem akartunk mi házat, villát a Balatonon, istennyilát! Művészek akartunk lenni. Hajtott bennünket a becsvágy, senkiből lenni valakivé. Hogy helytálljunk az emberiségért az örök talajon, József Attila szavai szerint.”

Nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” romantikusan lobogó illúziója, hanem a „valakivé válni”, a „jelet hagyni magunk után” emberi vágya-hite lesz fontossá. És a perlekedő igazságosztás. Hálás szavakkal adózik szeretett mesterének, Gellért Endrének, és a Madách Színház alkotó közösségének. Baráti melegséggel villantja fel Dayka Margit emberségét, Szirtes Ádám arcát és osztálytársai képét. Az emlékezés gyújtópontjába azonban az áldott tehetségű, tüneményes sorsú Soós Imre kerül. Halottak napi mécsgyújtás ez a barátnak.

Egymásratalálásuk véletlen — aznap éppen Horváth Teri volt a kollégiumban napos—, mégis törvényszerű. „Ahogy először megláttam úgy tettem, mintha testvérem volna. Átöleltem ismeretlen.

— Szerbusz. Te is paraszt vagy? — s boldogan találtunk egymásra, mint a mesében. Ez a kicsi gyerekember Soós Imre volt... Már nem él, pedig, hogy élhetne még! Aranyos, törékeny sihe- der ... Lénye színes volt, mint a szivárvány. Fogékony esze, mint a nap. Egy hónap múlva már négykezest játszott a zongorán a kis kondásgyerek.”

Aztán — amikor egy nép vágyaival találkozott ismét a Lúdas Matyi meséje, az első magyar színesfilm sikere után egy ország emelte vállára őket: együtt kaptak Kossuth-díjat. Aztán az első tüskék, majd Soós Imre meghurcolása és tragédiája .. . Pokolian fájdalmas, nagy sebet ütő az emlék felidézése, de nagy szükség volt az igazságosztásra. Több joggal senki nem tehette, mint a testvér-barát, Horváth Teri.

A kötetet lezáró sorsvillanások komorak, fájdalmasak — napjainkig érnek a tragédiák. Az édesanya emlékét idéző elbeszélés szerkezetileg is különálló. Az ikonok kompozíciójának szigorúságával jeleníti meg azt a mérhetetlen szenve88