Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - SZEMLE - Dévényi Iván: Francois Gachot: Diener-Dénes Rudolf
hatására következett be. E munkálatok során fontos megállapításokat tehettek a népköltészet, a száj hagyományozó műveltség fejlődésének törvényszerűségeiről. A közreadott kötetben Tóth Ferenc összefoglalta a bánsági magyar népballadák életére vonatkozó folklorisztikai megfigyeléseket és tanulságokat. Alapos bevezető tanulmányában foglalkozott a balladaváltozatok, a balladaalkotás és ha- gyományozódás kérdéseivel, az éneklési alkalmak és a ballada funkciójának változásaival. Részletesen elemezte hét ismert balladatípus bánsági továbbélésének és változásának sajátos vonásait. A könyv tudományos és közművelődési értékét jelentősen növeli, hogy a gyűjtött balladáknak nemcsak a szövegét tartalmazza, hanem a balladadallamokat megörökítő kották Is helyet kaptak benne. (Hungarológiai Intézet. Újvidék. 1975.) BÁRTHJÁNOS FRANCOIS GACHOT: DIENER-DÉNES RUDOLF Éppen húsz évvel ezelőtt, 1956 nyarán halt meg — hatvanhét éves korában — Diener-Dénes Rudolf, a két világháború közötti magyar posztimpresszionista festészet értékes egyénisége. A budapesti autóbuszban érte a szívroham —, temetésén barátja: Czóbel Béla mondotta a búcsúztató beszédét. Az 1889-ben született művész egy ideig Ferenczy Károly tanítványa volt a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd egy évig — 1913-ban — a kecskeméti művésztelepen dolgozott Iványi Grünwald Béla oldalán. 1917-ben a Nemzeti Szalonban közös kiállítást rendezett Csorba Géza szobrásszal, Kmetty Jánossal, Nemes Lampérth Józseffel, Schönberger Armanddal, Uitz Bélával és Dobrovits Péterrel, a pécsi születésű, horvát nemzetiségű expresszionista festővel. Ez az együttes — amelyet a művészeti irodalom „Hetek” néven tart nyilván — mintegy örököse volt a néhány évvel korábban felosztott „Nyolcadik”-csoportnak, Diener-Dénes a tízes évek második felében Kassák Lajossal és az „aktivista” irányzattal is kapcsolatba került, s 1918- ban részt vett a Ma ún. demonstratív tárlatán. A művész — aki 1924 és 1931 között Párizsban élt — hazatérve a progresszív irányzatú KÚT (Képzőművészek Új Társasága) tagja lett. Sorra festette bensőséges hangulatú enteriőrjeit, derűt, életörömöt sugárzó virág-, gyümölcs- és asztali csendéleteit, férfi-, női, és gyermek-portréit s nagymarosi és szentendrei utcarészleteit, tájképeit, amelyek közül az egyikkel („Szentendrei dombok”) 1973-ban elnyerte művészeink színe- javát tömörítő Szinyei Merse Társaság tájképdíját. Az 1950 körüli művészetpolitika — amely a szocialista realizmusnak egy félreértett, leegyszerűsített és elszegényített értelmezését vallotta — Diener-Dénes piktúráját nem méltányolta érdeme szerint. A mester 1968-ban kapta meg a posztumosz elégtételt, amikor — halála után tizenkét évvel — a Magyar Nemzeti Galéria megrendezte emlékkiállítását, amellyel megkezdődött ennek „az igaz tehetségű művésznek” (Czóbel Béla) rehabilitációja. Ennek a rehabilitációs folyamatnak újabb állomása Francois Gachot francia esztéta, irodalom- és képzőművészeti kritikus kis kötete, amely „A művészet kiskönyvtára” sorozatban jelent meg. Gachot — aki 1924 és 1949 között Budapesten élve szép esszék és cikkek sorát írta a Nyugatban Jean Cocteau-ról (akinek egy ideig titkára volt), Áragonról, André Bretonról, a filmrendező René Clair-ről, s a francia irodalom és művészet más jeleseiről, s aki — az általa szerkesztett L’Art Hongrois művészeti könyvsorozatban — Rippl-Rónairól, Csontváryról és Ferenczy Béniről publikált egy-egy emlékezetes kis monográfiát — az Irodalomtörténet című folyóirat 1971 /72. évfolyamában közreadott visz- szaemlékező írását („Egy elmúlt ország emlékei”) nem számítva — igazában e művel tért vissza a magyar szellemi életbe. A finom észrevételeket, elgondolkoztató párhuzamokat (Krúdy Gyula és Diener-Dénes szellemi rokonsága stb.) tartalmazó pályarajz hiteles képet ad a hamvas, bársonyos, lírizáló koloritú festőről, a modell vagy a táj jellegzetességeit néhány vonással megragadó grafikusról és a szerény, egyszerű, szófukar, rokonszenves emberről, akitől oly távol állott a törte- tés, az élelmesség, a „helyezkedés”. Francois Gachot tanulmányát Illyés Mária művészettörténész fordította magyarra. A kis kötet élén Illyés Gyula előszavát találjuk. Illyés nagy szeretettel idézi fel a 20-as évek Párizsában megismert barátjának: „Rodolphe”-nak alakját, — az őz-tekintetű” Rodolphe-ét, aki „örök gyermek” „nem e világra való lélek” volt, de akinek „a műve végül is oly életerősen jött a világra”. Kassák Lajos „színgazdag” művésznek, „pár excellence festő”-nek nevezte Diener-Dénest (M unka, 1937. januári szám). Gachot kitűnő könyvecskéjének képtáblái („Tájkép” 1918, „Ülő leányakt” 1920 körül, a reniori bájú „Akttanulmány”, „Tea” 1936, „Virágcsendélet” 1940. „Czóbelné Modok Mária festőművész arcképe”. Dr. Cegesi Kiss Pál gyermekgyógyász portréja” 1944 stb.) azt bizonyítják, hogy Kassák ezúttal sem tévedett... A kecskeméti művésztelep egykori tagjának munkássága, ez az „intim és mosolygó művészet” (Genthon István) megbecsülésre méltó alkotóeleme a XX. századi magyar piktúrának. (Corvina, 1976) DÉVÉNYI IVÁN 96
