Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - SZEMLE - Bárth János: Tóth Ferenc: Kálmány Lajos nyomában (Az északbánáti népballadák élete)
Folytatás! E kései termésben a közösségi azonosulás és szerep áttételesen kapott hangot. Gulyás Pál, Sinka István, Veres Péter fölidézésében többek közt (Gulyás Pál Debrecenben, Elment Sinka, Péter bácsi), Történelmi hitelesség úgy fűződött hozzájuk, hogy a bensőséges, már-már eszményítő rajz nem nélkülözte a távolság, az elvérzés, a tragikum vonásait. Vagy, mint Váci Mihály arcképében, a közösségi felelősség és cselekvés más tartalmainak hangsúlyozását (Váci Mihály emlékének). Moldvay Győző most személyes, mondhatnám: egyszemélyes, szerepének kialakításával érdemelt figyelmet elsősorban. Verseiben az a költői jellem nyilatkozott meg, aki a teljességet a mindennapi, az átlagos létezésben áhította, kereste, érte vagy épp siratta el. Új állapotát azonban nem vereségképpen, még kevésbé valami száműzetésképpen fogadta. Hanem természetes alternatívaképpen. Igaz, azzal a megszorítással, ami kijárt: hogy ez a szerep mégiscsak szűkebb. Helyzeteinek, lehetőségeinek teljességét a költői jellem ezért ítélte viszonylagosnak. Közelebbről és tényszerűen nem indokolta, de úgy érzékelte és érzékeltette, hogy a teljességből a részt nyerte, nyeri el csupán. Jellemző erre az Athéni tranzit alaphelyzete: amit a költő kiszűrt, nem egyedül az volt, hogy repülővel Afrikába tartva megláthatta a görög földet és tengert, hanem az is, hogy el kellett szakadnia tőle, mint ,,be nem telt” szerelemtől. Oly sok alternatíva közül, lám, a pillanatnyiságot, a részlegességet vette magára. De nem a panaszkodást is! A teljesség sóvárgása vagy hiánya a „nehéz türelmet” hívta társnak, másutt meg a „győztes rendet”, a „szigorú alázatot” (Nehéz türelem, Kohán, a festő). Ezekből a minőségekből természetes úton született meg az elégikusság mint Moldvay Győző műveinek forrása, anyaga, hangneme, közlendője. Mint kifejezést épp a nem részletező, nem pepecselő motiválatlanság emelte meg. Attól lett általánosabbá, önállóbbá. Hogy a teljesség el nem érhető, hogy a részért is harcolni kell, majd hogy épp ezért minden győzelem érték: ez a kimondatlanul ható törvény kemény is, rugalmas is. Ez nem engedte siránkozássá hígulni az elégikussá- got. Egyben ez serkentett ismét és ismét ostromra. Gazdagodást kivált a szerelmi ciklus hozott: máris megtágítva a viszonylag teljesség határait (Úgy szeretni, Új ébredés, Jár a malom). Ebből a talajból hajtott ki a forma, a nyelv is. Moldvay Győző voltaképp egyetlen közlési módot alkalmazott, a vallomást, mely a daltól a drámai töltésű monológig, az érzelmekbe ágyazott elbeszélésig, leírásig terjedt. Szervesen kötődve a lírai jellemhez. így a nyelv is, melynek értékét természetessége, pontossága, tárgyiassággal fegyelmezett pátosza teszi. Ott, ahol az elemek ilyen jó összhangba illeszkedtek, már a korábbi kibontakozással is számolnunk kell. Moldvay Győző elhallgatta ennek az új összhangnak az árát. Megtehette. De az eredmény másokra is tartozik. Ma is, holnap is. (Cso- hány Kálmán rajzaival. Kiadta a Hevesi Szemle.) székelyhídi Ágoston TÓTH FERENC: KÁLMÁNY LAJOS NYOMÁBAN (Az észak-bánáti népballadák élete) Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott a határainkon kívül megjelent magyar néprajzi irodalom. Különösen megnőtt a balladagyűjtéseket közreadó kötetek száma. Többségük Erdélyből érkezett, tanúsítván a népballadák ottani aktív továbbélését, jelentőségét, valamint formai és matematikai gazdaságát. E balladás könyvek tovább erősítették a magyar olvasóközönség egy részének azt a régi eredetű képzetét, hogy az „igazi” klasszikus népballada valamiféle Erdélyhez kötődő műfaj. Ez a gondolat Gyulai Pál és Greguss Ágost felfogásához nyúlik vissza, akik úgy tartották, hogy az Alföldön nincsenek igazi tragikumot hordozó népballadák. Szerintük itt csak derűs, tréfás hangvételű románcok termettek. Ezt az elképzelést már cáfolták Kálmány Lajos Szeged környéki és temesközi nevezetes gyűjtései a múlt század utolsó harmadában és századunk elején. Az ellenérvként alföldi balladákat felsorakoztató és közreadó művek sorát gazdagította most Tóth Ferenc: Kálmány Lajos nyomában című 300 oldalas szép kötete, amelyet az újvidéki Hungarológiai Intézet jelentett meg. A könyv egyrészt 125 frissen gyűjtött észak-bánsági magyar balladaváltozatot ad közre, másrészt értékes tanulmányt tartalmaz a balladák életéről, a szájhagyományozás törvényszerűségeiről, a folklór mai szerepéről és jelentőségéről. 1972 nyarán Tóth Ferenc és Katona Imre elindultak három észak-bánsági magyarlakta faluba: Szajánba, Padéra és Egyházaskérre, hogy ott tájékozódó jellegű népköltészeti kutatást végezzenek. Munkájuk a vártnál nagyobb eredményt hozott. Sok dal, ballada, monda és szokásleírás került magnetofonszalagjaikra. Később Tóth Ferenc további falvakra is kiterjesztette a gyűjtést. A kutatott települések magyar népének többsége szegedi, illetve Szeged környéki eredetű. Őseik a XVIII—XIX. században költöztek bánsági lakhelyükre. Részben ezért, másrészt viszont amiatt esett a választás ezekre a településekre, mivel itt gyűjtött huzamosan a századforduló időszakában Kálmány Lajos. A kései követőknek a népköltészeti anyaggyűjtésen túl elsősorban változásvizsgálat volt a célja. Összevetették az új gyűjtéseket a 60—90 évvel ezelőtt rögzített szóhagyománnyal. Kutatták, hogy mi az, ami megmaradt változatlanul; mi az, ami újonnan keletkezett; a változás milyen mértékű volt és mely tényezők 95
