Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Kovács János: Kopjafáktól a kőkeresztig

Egy idős házaspárnak 1971-ben állított síremlékén olvasható vers az ezernyolcszázas évekre jellemző sírfeliratokhoz hasonlóan rövid életrajznak tekinthető.

Nehéz küzdelmes volt az életük Számtalan próbára tette őket a sors De bátrak voltak és erősek Megjárták a nagyvilágot,

Megpihenni haza tértek Nyugodjanak békében A szülőföld ölében. (1971 /Harta)

ITT MINDENKI EGYFORMA?

A temetőben nincs különbség ember és ember között. Ott mindenki egyforma — hirdeti a népi bölcsesség. Ez csak részben igaz, mert a sírok építményei mutatják, hogy ide is elkísér a mód, a rang vagy a szegénység. Sokan kedvelik a főhelyeket. Vannak akik előre váltják sírhelyüket: „Nem lehet az embernek akárhol a sírja.”

Látni a temetőkben előre megépíttetett síremlékeket is. Egy ember így mondta: „Megcsináltattam, hogy lássam, milyen? Ki tudja ezekről a mai gyerekekről, hogy mit löknének a sírunkra?”

— Ott van az a sír — mutatja egy öregasszony —, nem jó az már! Négyszögletes fekete sírkövet akar csináltatni és a nevét is úgy véseti bele. Ez hét éve háromezerbe került, most tizenkétezer forintot fizet az újért.

Megkérdeztem a temetőbe látogatóktól: „Miért állíttatnak drága sírkövet az emberek?”

így válaszoltak:

„A miénk egyszerű, mi nem pályáztunk olyan nagyra. Akinek már mindene megvan, nem tudja hova tenni a pénzt, az csináltat drágát. Ez rangot is jelent, nagyzásból is csinálják.”

„Az én pénzem van benne, nem a magáé.”

„Hát nekünk egyszerű van. Nem találom helyesnek a túl drága sírkövet. Olyan ez mint a divat, hóborcia. Divathóbort.”

„Nem a halottnak állítják, hanem maguknak. A népek, akik ide kijönnek, lássák, hogy nekik mennyi pénzük van. Akad azért szegény is, akinek nincs sok pénze, de összegyűjt tíz-tizenötezer forintot és megveszi a drágát.”

„Ez előre megcsináltatta a sírkövit. Hát ő azt még látni akarja, amíg él, hogy milyen szép sírköve van. Mások is lássák, hogy őt majd oda teszik, hogy ő ki volt, pedig valamikor igen nagy ... volt.”

„Én mindenbe olyan irtó egyszerű vagyok, nem szeretem semmiben a cifrát. Ez meg mindig szerette — mutat a szomszéd sírra. Azt mondják, hogy most ez a divat, hát jó, mondok, ti mehettek a divat után. Én leülök, azt el is hágy, meg utol is ér. Itt nem a halottak divatolnak, hanem az élők. Az én apám azt mondta, hogy ne tegyünk rá még virágot se. Ha ő már meghalt, minek neki a virág. Van, aki ki se jön a temetőbe. Minek jöjjön, egy rakás földet nézni? Igaza van, csak azt látni, meg a virágot, amit rátesz. Engem megnyugtat, ha kijövök. Kétszer-háromszor körbejárom a sírt, azt hiszem, hogy azok látják, hogy én itt vagyok. Manapság minden megváltozott. Most annyi koszorút vesznek egy temetésre, hogy alig fér rá a sírra. Én a testvérem temetésére beértem csinált virágú koszorúval. A nővérem, mert egy rendőrnek volt a felesége, már élő virágút vett ötszázért.”

„Érdekes társadalom ez itt fiatalember. Ismertem én ezt a népet, régen itt voltam köztisztviselő..” — mondja N. József, akit görbebotra hajlított máraz idő. Városból jött „haza a temetőbe”.

54