Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

Az elutazását a levélben egy kicsit előre hozta, de talán így nem ír többet a fiú. Tévedett.

„Kedves Irénljórendben van ez az utolsó levelem hozzád, megtanultam hogy ami nem megy azt nem szabad erőltetni. Felejtsük el egymást, akadályozzuk meg a szerinted kialakuló kínlódást. Te tudod te megismertél ezek szerint egésszen jól, csak tudod a látszat az legtöbbször csal. Üdv. Bandi. A pénzt amivel kisegítettél postán elküldöm.”

Annak igazán nem nagyon örült Irén, hogy ilyen ötven forintokat akar a lakására küldeni, mit gondol majd Edit és Jenő, de annál inkább az utolsó levél ígéretének, bár tény, hogy sajátos „színfolt” tűnik el ezzel az életéből.

Az utolsó tanítási napon történt, hogy odajött hozzá Bállá Balázs. A nyolcadikot végezte el most a gyerek, de még sohasem beszélgettek, bár Irén volt az osztályfőnöke is. Az óráin sem nagyon aktivizálta magát, Irén biztosra vette, hogy többre lenne képes, csak éppen . . . talán hozzá nem hajlandó jelentkezni, neki beszélni. Mert különben jól tanult, társai és a tanárok is méltányolták tájékozottságát. Egyetemen tanított az apja, és köztudott volt, hogy háromezer kötet könyvet tartanak otthon. Szóval „fejnek” tartották Balázst az iskolában.

Irén már csak homályosan emlékezett Lakos Eszterre. Első, második általánosba jártak együtt, aztán Eszterék elkerültek a faluból, az apja orvos volt, s azért is igyekezhetett el, hogy a gyerekei ne falusi iskolát végezzenek. Nem tudta már, vajon barátkozott-e vele Eszter, de azt szinte maga előtt látta, hogy egyszer elment hozzájuk. Az a látogatás belevésődött. Hogy milyen sok szoba volt és milyen nagyok, mindenféle különleges bútorokkal, fényesekkel, csavart lábúakkal, meg márványlap és levéimin- tás kárpitozás. Elképzelhetetlennek tűnt, mire használhatnak ennyi szobát és bútort. Később kedves játéka lett, hogy gondolatban lakást rendezett be magának, az Eszterékéhez hasonlót, történeteket játszott el a képzelt bútorok között, hogy ő most oda bemegy, és hová ül, mit hová tesz, milyen tárgyat mire használ, aztán persze mások is bejönnek, s azoknak is mozgásokat, viselkedést, párbeszédeket talált ki.

De mégis, akkor legjobban a táblától lepődött meg. Volt a „gyerekszobában” egy igazi, fekete tábla, éppen olyan, mint az iskolában, csak kisebb. Ez Irénre valóságos csodaként hatott. Hát hiszen a táblát az iskolában a tanító néni használta, akitől hatalmasabb ember nem sok létezhet, s ők csak akkor írhattak rá, ha a tanító néni megengedte, aztán végig figyelte is eme tevékenységüket, itt pedig teljesen szabadon, akkor és azt firkál hatják, amit maguktól akarnak, krétával, amiről szintén nem gondolta volna, hogy máshol is előfordul, nemcsak az iskolában.

Bállá Balázs pedig ha hazamegy, csak úgy felnyúl a könyvespolcra, s háromezer közül azt veszi le, amelyiket akarja. S ha unatkozik Irén óráin, nem csoda, az apja biztosan érdekesebbeket tud mondani. Irén néha kifejezetten nevetségesnek érezte magát előtte, az albérletével, a falusi szüleivel, és hogy nyilvános könyvtárba járt világéletében, színházba se vitte senki, amikor már ő maga határozni tudott, jegyet venni, akkor látott színházat először.

Most Bállá Balázs mégis neki beszélt a terveiről, őt kérdezte, hogy ha újságíró szeretne lenni „a tanárnő véleménye szerint, hogyan érdemes erre a pályára felkészülni!” Lám tévedett, Balázs nem tartja kevésnek ahhoz, hogy a tanácsát kérje, irányítását elfogadja. És akkor belemegy ilyen ostoba levelezésekbe, hát ha valaki azok közül,akikhez most már kétségtelenül tartozik, elolvasna egyet a Bandi hozzá írott levelei közül és megtudná, hogy ő válaszolt is, egyszerűen nem hinné el, hogy egyetemet végzett, tanít, sem tudásban, sem a gondolkodása önállóságában, s talán viselkedésében sem különbözik bármelyik hasonló korú értelmiségitől. Ha nincs is háromezer könyve, azért mégis olyan tárgyak veszik már körül, amilyenek az ilyen Bandihoz sosem jutnak el, akármennyi pénzt kereshet, nem igényel sem ízléses, sem tartalmas dolgokat. Mert hát cselekvéseiben hasonlóan igénytelen. Felesleges és felfoghatatlan is számára a minőségi váltás. Hát ha azt akarja, hogy a Bállá Balázsék világa befogadja, nem szabad még félig-meddig sem belemennie ilyen alacsony színvonalú ügyekbe. Nem kell annyira udvariasnak lenni azokhoz, akik lehúznák.

„Kedves András! Még egyszer szeretném a lelkedre kötni, nehogy eszedbe jusson a jövőben valahol megkeresni, ennek a környezetemben sehol sem örülnének. Ugye te sem szereted a botrányt!

Különben nem egészen értem, mivel jogosítottalak fel arra, hogy ilyen testi ismerkedést ajánlgass, hát úgy néztem ki, úgy viselkedtem, mint aki már alig várja, hogy valaki — mindegy ki az, milyen — lefeküdjön vele? Az ilyen kapcsolat vagy kialakul, vagy nem, de semmiesetre sem úgy jön létre, hogy elhatározzák, no, most pedig megyünk és megismerjük egymást «testileg». Legalábbis valami vonzódás kell hozzá mindkét fél részéről, dehát nem vetted észre, én mennyire viszolyogtam attól is, hogy hozzám érj. Ugyanis a testi kapcsolathoz még az is kell, hogy lelkileg is tudjanak nyújtani valamit egymásnak. Mi viszont még beszélgetni sem tudtunk, ami nem csoda, semmi közös nincs bennünk, halálosan unatkoztam egész idő alatt. Puszta udvariasságból tartottam ki végig. Képtelen lennék kibírni még egy találkozást.

Mindez nem szívtelenség részemről, de önmagámnak sem akarok az ellensége lenni, ezt megértheted. Kérlek, a leveleidtől is kímélj meg, mert ennyi otrombaságot, s ilyen hibásan írva, már régen olvastam. Irén”.

26