Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

— Áruld már el, mégis hogyan jutott eszedbe a vonaton azt a cédulát odadobni? Mit néztél ki belőlem? Milyennek látszottam?

— Arra emlékszem, hogy a ruhád egészen könnyű lehetett, mintha csak úgy rád lett volna dobva. Olyan nagyon könnyű, szép, lebegős.

Azt hallgatta el, hogy szeretett volna egyszer ő is egy ilyen finom lánnyal valamilyen kapcsolatba kerülni. Legalább ki akarta próbálni, merne-e vele szemben valamit kezdeményezni. Már az sokat jelent, és akkor többre nem is nagyon gondolt. Úgy látta, ez a lány egészen más, nem neki való. Töprengett rajta, vajon milyen szülei lehetnek? Úrilány biztosan, dehát ezt nem szokás már mondani. Mindenesetre, könyvet olvas, méghozzá valami nagyon komolyat, emlékszik, idegen szavak voltak a címében, elábrándozik, olyan ruhája van, amilyet ő még sose látott. Mert azok a lányok, akiket eddig ismert, hiába vesznek fel akármilyen divatos holmit, nem áll annyira jól rajtuk. Nincs úgy összhangban a testükkel, és ahogy ezt megfogalmazta magában, belepirult.

— Jártam én egy lánnyal, de nem voltunk egymáshoz valók — most megint ezt a kifejezést használta, mint az előbb gondolatban. Mert ugye, ez a lány itt van vele, és így hátha mégsem igaz, hogy ez a nem hozzá való.

— És? Mióta ismerted?

— Régen. De jobban úgy három éve.

— Ő is vécsi?

— Igen. De aztán elkerült, be a városba, albérletbe.

— Ez a baj?

— Elkeveredett ott.

— Olyan nincs. Nem lehet elkeveredni. Olyan tömeg nincs, hogy ne találjuk meg, akit akarunk — jó kis közhely, de ez a fiú talán még nem hallott ilyet. — Három év nagy idő — ugyan mi lett volna, ha ő három évig „ismer” egy fiút?

— Nagyon is. Túl sok. Rá lehet jönni, hogy nem értjük meg egymást valakivel. Testileg nem értettük meg egymást —s megörül, hogy kimondta. Lássa a lány, nem gyerek ő, meg nem olyan, aki nem lát tovább a falujánál. Tudja nagyon jól, hogy a mai világban nem kell szégyenlősnek lenni.

Irén füle mellett azonban elment a megjegyzés. Úgy vette, mint az iskolában a kamaszodó srácok idétlenségeit.

— Te édesanyádnál laksz?

— Ott. De nem jó. Nem is akarok visszamenni. Nem jöttem ki vele. Amíg a fater élt. . . Őt jobban szerettem. Jó belevaló volt. Szeretett inni. A nőket is, négy éve halt meg, öreg volt, majdnem hatvan, de még az utolsó években is voltak neki nők. Járt ki a présházba, mindig vitt engem. Nagy gyümölcsösünk is van. A gyümölcsöt nagyon szeretem, azon elélnék. Ha hazamegyek, csak mindjárt ki a kertbe . . . Nézem, megvan-e minden, mit lehet éppen szedni.

Szépen hagyod te ott az anyádat! S főleg a gyümölcsöst, ha másért nem ragaszkodsz hozzá, hát mert az örökséged, mosolygott magában Irén. Jól ismerte a parasztokat, láthatja őket eleget, ha hazamegy, s azt is tudta, hogy sok fiatal átmenti még magába a szülei kaparkodó természetét. Haladás, hogy most már fürdőszobára gyűjt eszeveszetten, bár gyakran csak azért, mert újabban az szokás, és ha jön valaki hozzájuk, ne lássa, hogy az ő házukban nincs fürdőszoba.

Kutyák szerették egymást az egyik sarkon, és hogy tudnak ezek kínlódni közben. A gazdáik csak ott álltak, kicsit odébb, hagyták őket. Irén úgy látta, mind a két kutya korcs. Ha valami ír szetter lenne az egyik, s mondjuk cocker spaniel a másik, a gazdik bizonyára nem hagynák kibontakozni az érzelmeiket.

A görcsös, fájdalmasnak ható rángatódzás kellemetlen látvány volt. Irén igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre az egészet, az a képtelenség jutott eszébe, ha sokáig figyelné a vonagló kutyákat, talán nem is maradhatna ugyanaz az ember, mint addig volt.

— Éppen ide kellett jönniük — jegyezte meg Bandi.

A moziban Irén belehúzódott a kardigánjába, a székbe. Bandi próbált valamit a karja körül kaparászni, de hamar abbahagyta. Irén néha nevetett, mert vidám filmet adtak, és tudta, hogy Bandi figyeli a mulatságosabb részeknél. Mégsem akart teljesen sótlan alaknak látszani. Legalább egyedül lehetne, pedig akkor meg hiányzik, hogy nem nevethet össze valakivel. Igyekezett kényelmesebben érezni magát: moziban van egy fiúval, ez igazán nem tragédia.

Közben kint besötétedett és esett az eső. Irénnél volt ernyő, de most összebújjanak, vagy csak ő menjen ernyő alatt. Hát inkább mondta, hogy álljanak be egy vendéglő ajtaja elé. Többen zsúfolódtak ott, egy öregúr dühösen furakodott át közöttük, és éppen Irénnek címezte személy szerint:

— Minek állja el az utat? Itt szeretnének bemenni, ez nyilvános hely.

Irén máskor nevetett volna, vagy valamit visszafelesel, de most úgy érezte, Bandi jelenléte ezeket a cselekvéseket lehetetlenné teszi, egyszerűen, megfosztja attól, hogy önmaga lehessen.

Esernyős emberek húztak el előttük a sötétben, melyet a neonfényeket tükröző esőláncok ékszereztek. Az autók szinte valamilyen másféle járművet játszva vágták a vizet. És egyszercsak ott jött, már csak pár lépésre, Irén úgy bámult rá, mintha csodát látna, mostani helyzetében valószerűtlent, szinte más bolygóról érkezettet, az egyik tanítványa. Tóth Gabi. Kis szeplős, vézna kölyök, nyolcadikos, de

22