Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: Kérdések Téli Tárlaton
MŰVÉSZET KÉRDÉSEK TÉLI TÁRLATON Évente ismétlődő kiállításoknál — így a Bács-Kiskun megyei képző- és iparművészek Téli Tárlatánál is — kikerülhetetlenül fölmerül az a néha érzékenységet is kiváltó, már- már egyoldalúan föltett kérdés: Van-e fejlődés? E mögött mindig föl lehet tételezni, hogy az összehasonlítás alapjául a kérdező az előző évi hasonló tárlatot választotta. Ha ez — és mindig ez — a viszonyítási alapunk, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy van előrehaladás, hiszen a résztvevők zömében a legfrissebb műveiket küldték be, és ha még azt is hozzátesszük, hogy minden alkalommal (most is) van egy-két új arc a közös bemutatkozón, akkor igazán nyugodtak lehetünk a fejlődés felől. De vajon ilyen egyszerű-e a fejlődés kimutatása? Lehet-e csak e két külsődleges, nem lényegi tényezőt vizsgálva objektív, itt, ez esetben igazságos ítélethez jutni? Valószínű, hogy nem. Miért? Legelőször is azért, mert nem minden résztvevő jelentkezik máshol még be nem mutatott alkotással. Hogy miért? Lustaság, vagy ások kiállítási szereplés, esetleg a hosszú műérlelési idő akadályozza ebben, e kérdést ahhoz hogy pontos választ kapjunk — művészenként kellene megvizsgálni. A másik kérdés, hogy új ízeket-színeket és főként új tartalmakat közvetítenek-e az itt először jelentkezők? Új vért csörgedeztetnek-e műveiken keresztül, vagy inkább az „ezt már láttam valahol, valakinél”-féle sejtéseket erősítik az elfogulatlan, tehát feltehetően jószándékú nézőben. Ha az először kiállítóknak örvendünk, miért ne sajnálnánk a rostán kimaradókat és miért ne hiányolnánk azokat, akik nem is jelentkeztek a közszemlére. Ha a részvételt egyértelműen a fejlődéshez írhatjuk, akkor az elmaradás, a be nem kerülés nem visszalépés talán? A viszonyítási alapot nem mindegyik művész életművének az új alakváltozásaiban kellene kutatni, az új évgyűrűt a korábbiak után és mellett együtt szemlélni? Azt kellene megnézni, hogy a most bemutatott néhány mű milyennek engedi látni az alkotóját. És az újak a régebbi munkákkal milyen viszonyt tartanak; közéjük simulnak-e, kihangzanak-e onnét vagy lesüllyednek? A valóság újabban fölfedezett élet-anyagát tárják-e föl, fontos,a jövőnknek is lényeges üzenetet sűrítenek-e magukba, vagy csak megszokott és rutinos témaismétlések? A múlt, a tegnap információiból küldenek-e töredékes üzenet-félét, vagy átfogó tartalmat tükröztetnek? Most már kilépve aművész és a mű köréből, azt is meg kellene vizsgálni egyszer, hogy az itt látható alkotások képesek-e árnyalni-dúsítani választott műfajuk hazai összképét. A nyüzsgő és még sokáig sorolható kérdésekre a maguk módján válaszokat fogalmaznak a kiállításon bemutatott művek. Értük aggódva írom ide Illyés Gyula szavait, melyek mai képzőművészetünkre is vonatkoztathatók: „Esztendők óta ez az irodalom a műhelyét mutogatja. A művei helyett is.” SÜMEGI GYÖRGY 87
