Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Székelyhidi Ágoston: Rudak versengése (Vagy: mitől korszerű a sport!)

Mi végre? Hogy minden addiginál messzibbre hajítsa a kalapácsot. És ezt mi végre? Hogy följebb csavarja a versenybeli teljesítményt ebben a sportágban. No és ezt mi végre? Elméletileg kerekded válasz adható. Ilyen formán: hogy a testi erő, a dobóképesség fokozásának útját, módját fürkéssze és mintegy mintául állítsa embertársai elé. Ámde a valóságos válasz ugyancsak sántít. Mert kinek, minek a javát szolgálná nem természetes teljesítmények kicsikarása nem természetes áron? Emberhez szóló, emberért való példa az, ha bármiért is testi, idegi egyensúlyának föl borítására, eredendő alkatának eltorzítására biztatnák az embert? Gondoljuk meg a következőt. Ez a 192 centiméter magas, nyilván fiatal kalapácsvető 130 kilogrammot nyom. Legalább 30 kilogrammal többet, mint amennyit a tudomány egészségesnek tart. Mindezt azután ismét tudományosan ki kísérletezett módszerrel éri el. Ennél a pontnál berekesztem a fejtegetést. A tudathasadásos állapot így is igen szépen kirajzolódott. Tetézve azzal, hogy az egészséggel azonosnak mondott sport jegyében zajlott az egész. A hizlalástól a sajtóértekezletig, onnan a hitelesen és szolgalelkűen tálalt „kis színesig”. Tehát sport? A kalapácsvetés sport kétségtelenül. Ez a jelenség azonban éppen olyan biztosan kívül került a sport határán. Elsősorban azért, mert az emberi lehetőséget fölcserélte a puszta testi lehetőséggel. Megalázóbb és fájdalmasabb mutatvány ez a banánrúd használatánál is. Itt ugyanis az ember nem pusztán szerepében, hanem egész mivoltában vállalta, hogy eszköz legyen.

Sokan efféle kisiklásnak könyvelik el a küzdő sportokat is úgy, ahogy vannak. Ökölvívás? Birkózás? Verekedésnek minősíttetnek. A támadó és megsemmisítő ösztön megnyilatkozásának. De akkor a védekezés iskolájának is. Éppen ez lehet egyik igazolásuk. Mihelyt azonban a nyers erőnek, a szabadjára engedett testiségnek nyitnak teret, nincs érv a mentésükre. Torz, rossz oldaluk bukkan elő, ami nem férhet össze a sport emberies és embert szolgáló fölfogásával.

Kétszeresen riasztó példa következik. Hogyne, mikor a lelkes tudósító hazánkfia. ,,A nagy ütés, a még nagyobb balhorog megtanítása már szinte lehetetlen, mert a pehelysúlyúak is mázsásokat ütnek. Viszont az állóképesség, az ütésállóság olyan lehetőség, amellyel élni lehet, sőt, Halléban ez volt a győzelemhez vezető út. Ezért is kérdeztem meg néhány sikeres csapat szakvezetőjét, edzőjét arról, hogyan nevelték versenyzőiket ilyen elnyűhetetlenné... A jugoszlávok edzője... így válaszolt: Én óriási jelentőséget tulajdonítok az erőnlét javításának. Hogy ezen belül az ütésállóság milyen arányban jelentkezik, nem tudom befolyásolni. Ez szerintem a versenyző született tulajdonsága. Az NDK edzője . . . másképpen látja a kérdést: Kétségtelen, az ütésállóság született tulajdonság is. De fejleszteni lehet egyrészt azzal, hogy felkészítem a versenyzőket pszichésen az elviselendő ütésekre, másrészt fizikailag megerősítem elsősorban a nyakizmukat. Erre vannak már tudományosan kikísérletezett speciális gyakorlatok.”

Tartok tőle, hogy a beszámoló lelkes hangneme nem áll összhangban tárgyával. Pontosabban: tárgyának lélektelenségével, lélekellenességével. Mert úgy igaz, hogy az ökölvívás és a birkózás a test test elleni küzdelem nyílt, becsületes eszközeit és mércéit avatta sporttá. Azt, ami a küzdelemben egyáltalán emberi lehet. Nem is sarkítom tehát arra, hogy emberhez méltó. Óvatoskodjunk azonban bárhogy, mi köze ehhez a „mázsás ütéseknek”? Valamint az „ütésállóságnak”? Megint az abszolút teljesítmény kisiklott eszményéhez érkeztünk. Legyen csak minden eddiginél erősebb az az ütés! Legyen csak minden eddiginél el lenál lóbb az ütés célja! Emberi szempontból ez az arc, a fej. Ütés és ellenállás szempontjából a tartó nyakizom. Meghatározásnak persze ez az utóbbi nem eléggé szabatos. Lévén, hogy nyakizommal nem egyedül az ember rendelkezik.

64