Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: A harmadik lehetőség hiánya (Befejező rész)

„a természeti, társadalmi és szellemi világban egyformán olyan tanácstalanul állanak, mint az árva szamár a mezőn.”

Az ötvenes években, s egy kicsit később is ezt a tanácstalanságot konzerválták a falupolitika ellentmondásai, az életszínvonal lezuhanásai, a szövetkezetesítés nehézségei, s a falun élők létbizonytalansága. Illúzió lett volna a termelés, a közösség és a művelődés új egységére (vagy önálló szellemi élet létrehozására) törekedni, hiszen a termeléssel alapvető bajok voltak, a közösségek pedig hiányoztak. A nagytermes művelődési otthonok megépítése vagy az amatőr színjátszás időleges fellendülése nem hozhatott gyógyírt a társadalmi sebekre. Ha sokan ösztönösen is reménykedtek ebben.

A falu művelődésének mai válsága érzékletesen dokumentálja az ötvenes-hatvanas évek mezőgazdaságának, társadalmi valóságának ellentmondásait. Dokumentálhatja azért is, mert a mezőgazdaság és a szövetkezeti mozgalom szénáját nagyjából rendbe tettük, de a társadalmi életét és művelődését sokkal kevésbé. Sarkítva azt mondhatom, hogy a falu kultúrája ma ott tart, ahol a szövetkezetek álltak a hatvanas évek közepén. Úgy hiszem, lényegileg ez nem is történhetett másképpen.

Ezért a válságot nem eltussolni kell vagy a felháborodásnak nincs sok értelme, inkább a falu kultúráját — ha nem előbb, hát utóbb —szövetkezetesíteni kell.

Amit a fülöpszállásiak a szellemi tunyasággal fejeznek ki, az tulajdonképpen a közösségi élet és a közösségi kultúra hiánya. Egyre inkább tudatosul, főleg az értelmiségben és a fiatalokban, hogy ebben a faluban nincs szellemi élet. Se a könyvtárban, se a művelődési házban, az iskolában és a tanácsházán se nagyon. Az már kevésbé ismerődik fel, hogy főleg azért nincs, mert a falu politikai, társadalmi, közösségi élete formális, látszatra se túlságosan ártalmas. Ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a fülöpszállásiak nem mennek el, nem szólnak hozzá, nem aktivizálják magukat.

Ha a falu gazdasági helyzete nem jön teljesen rendbe, ha az itt élők nem szerveződnek közösséggé,akkora kulturális intézmények vagy a többet akaró polgárok önmagukban nem jutnak messzire. Az már csak következmény, hogy a helybeli értelmiség — egy-két kivételtől eltekintve — nem követi az ország szellemi életét, belefullad a provinciális viszonyokba és csak a praktikus, napi feladatok megoldásával foglalkozik. A mai „szárszói találkozókra” aligha jut el innen bárki is. Értelmiségi sem.

A faluban észrevétlenül, a kulisszák mögött megindult a vita. Nem véletlen, hogy egymás mellé vágtam két pedagógus véleményét, mert ez a nézetek szembekerülését mutatja, holott a valóságban a nyílt vita nem pattant ki. Erre vigyáznak mind a ketten. Az egyik pedagógus — ha sajnálkozva is — kijelenti, nincs idő és lehetőség az iskolai nevelés változtatására, a diákokkal való személyes, sokoldalúbb foglalkozásra.

A második pedagógus talán felismerte, hogy a mai gyereknek szükségszerűen több szeretetre, eligazító szóra, őszinte párbeszédra van igénye. Önismeretre, példára, programra. Ez a tanárnő ki is talált valamit, ami apróságnak tűnhet, de tulajdonképpen jelentős, már azért is, mert annak a társadalmi szükségletnek a felismerését jelzi, amelyet egyelőre ösztönösen, az iskolán kívül próbál megoldani. Pedig az iskola sokkal többet segíthetne, de a tantestület nem helyesli, ha a fiatal pedagógusok leereszkednek a gyerekekhez.

Fülöpszálláson sem tartanak még ott, hogy a két nézetet nyilvánosan szembesítsék, s személyes ellenségeskedés nélkül keressék a nevelés hatásosabb módszereit. Az iskolában, a könyvtárban ugyanúgy, mint a gazdasági egységekben.

Egyelőre nem értek oda se, hogy új gondolatok, új tervek életmód-programok közösségi koncepciók jelentkezzenek. A művelődési ház ugyan új vezetőt kapott, aki nem látszattevékenységre törekszik, de — megítélésem szerint — nem érzékeli eléggé, a feladata nemcsak annyi, hogy a művelődési házon belül színvonalas programokat ren57