Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó (Féja Gézáról)
művészi értékét és társadalmi szerepét. Elveit Magyar irodalomszemlélet című 1942-ben kiadott kis könyvében szögezte le. Ebben a könyvben, ahogy kritikai és irodalomtörténeti tevékenysége során is, haladó nézetek vegyültek káros előítéletekkel és hamis mítoszokkal. A régi és népi magyar műveltség kutatása, a magyar és a kelet-közép- európai népek szellemi kapcsolatainak tudatosítása, a régi magyar irodalmi emlékek modern kiadását sürgető igény, amelynek révén Féja egész könyvtárra menő címlistát állított össze például a magyar humanisták, Bornemissza Péter, Heltai Gáspár, Pázmány Péter, Bethlen Miklós, Szepsi Csombor Márton, Szenczi Molnár Albert, Faludi Ferenc, Batsányi János és mások új kiadásra váró műveiből, mindez kétségkívül az elveket tisztázó tanulmány helyes igénye volt. Ugyancsak helyeselhető volt az is, hogy felhívta a figyelmet az irodalomtörténeti folyamat szociológiai megközelítésének és az irodalom közösségi jellegének, társadalmi szerepének fontosságára. A progresszív elvek érvényesülését mindemellett téves nézetekcsorbították. Féja irodalomszemléletébe is behatolt a Szabó Dezsőtől átvett romantikus nemzeti mítosz, amelynek a harmincas-negyvenes években: a fasizmus előretörése idején határozottan veszélyes és káros következményei voltak. Az „eredeti magyarság” keresése, a „magyarság időtlen jegyei”-nek kutatása hamis következtetésekre és elvekre vezetett. Széles körű anyagismeret, eredeti megfigyelések és hamis elképzelések vegyültek Féja Géza háromkötetes irodalomtörténeti összefoglalásában is. A régi magyarság (1937, 1941), A felvilágosodástól a sötétedésig (1942) és a Nagy vállalkozások kora (1943) teljes magyar irodalomtörténetet akart adni a kezdetektől a népi irodalom felvirágzásáig. A két világháború közötti korszak a személyes jellegű irodalomtörténeti tablók kora volt, sorra írta meg irodalmunk történetét Horváth János ,Szerb Antal, Benedek Marcell, Vajthó László, Hankiss János, Farkas Gyula, Kozocsa Sándor és Jankovich Ferenc. Mindannyian igyekeztek elméleti alapot adni annak a koncepciónak, amelynek révén elrendezték a hatalmas anyagot, egységben látták a történeti folyamatot. Ez az elméleti alap lehetett a történeti pozitivizmus, a konzervatív ideológia, a szellemtörténet vagy éppen a népi mozgalom „ideológiája”, amelynek valójában annyi változata volt, ahány eszmeteremtő egyéniség a népi írótáboron belül. Féja Géza is a népi irodalom és mozgalom irodalomtörténeti megalapozásának, mintegy „ideológiai” igazolásának szánta nagy művét. Kitetszik ez abból a tanulmány terjedelmű bevezetésből is, amelyet A régi magyarság második kiadása elé írt. Valójában Prohászka Lajos szellemtörténeti fogantatásé könyvével: A vándor és a bujdosóval szállt vitába, midőn a magyar irodalom vizsgálata során „nemzetkarakterológiai” megállapításokra jutott. Prohászka Lajos a hivatalos politika német orientációját szolgálta azzal, hogy az örök „bujdosót”: a magyarságot kultúrtörténetileg az örök „vándornak”: a német szellemnek rendelte alá, illetve a kétféle kultúra és nemzeti karakter történelmi egymásrautaltságának hamis és kártékony eszméjét sugallta. Féja ezzel az elképzeléssel, szándéka szerint, olyan gondolatot szeretett volna szembeállítani, amely hathatósan védelmezi a magyar kultúra függetlenségét és tagadja a germán orientációt. Ám az „ázsiai”, „keleti” és „turáni” magyar szellemiség elvének meghirdetésével ő is a mítoszalkotás hamis útjára tévedt, kivált, hogy ennek a szellemiségnek a leírásába beleszőtte a nacionalista színezetű elfogultság és önértékelés mozzanatát. Megkülönböztette a keleti „mélykultúrát” és a nyugati „civilizációt”, és a magyar művelődést nemcsak a német terjeszkedéssel állította szembe, hanem általában a nyugati kultúra eszményeivel is. Az irodalomtörténetírást sajátos igazolási rendszernek tekintette, amelynek feladata szerint a nemzeti, sőt faji jelleget kellett kutatnia és kidomborítania. Szerencsére elemzései, fejtegetései nem követték mindenben a felvázolt irodalom- szemléletet és kutatási programot. Friss szemmel fedezte fel régi irodalmunk veszendőben levő értékeit, eleven arcképeket tudott festeni a múlt hőseiről, éber figyelemmel 44
